De most tényleg. Mi van, ha zsebinyúl fiú? Eddig abban a biztos, nyugodt (és rózsaszín) tudatban lebegtem, hogy magzatunk nem lehet más, csakis lány. Hogy miért gondoltam ezt? Nem tudom. Talán mert ez valahogy olyan természetes volt. Ezt éreztem, ezt szeretnénk mindketten, a másik gyerkőc is lány, és számomra olyan idegen volt a gondolata is, hogy fiam legyen. 

Ma viszont eljátszottam a gondolattal és kivert a víz. Fiús anyák, ezúton is bocs, de valahogy nem tudom elképzelni, hogy egy kispasit szüljek. Nekem ez az egész kispasi-kiskuki téma olyan távoli, nem kézzelfogható, nem hiteles. Nyilván nem a fiúbabákkal van a baj, hanem velem, ezt én aláírom és teljes mértékben elismerem. De ez van. Úgy tűnik, egy újabb érv amellett, hogy nem vagyok normális. 

A lányokkal tudja az ember, hogy hányadán áll. Tudom, hogy milyen egy lányos hiszti, tudom, mit gondol egy lánycsemete, tudom, hogy mikor kezd majd masztizni a kádban és hogy a lépcsőházban fogja felhúzni a seggét alig takaró miniszoknyát, hogy ne lássam abban elmenni a diszkóba. Tudom, mert én is végigcsináltam ugyanezeket és a Nagylányon is látom a saját egykori gondolataimat és tetteimet visszatükröződni. 
Egy nő élete az elejétől a végéig arra megy el, hogy a pasik lelkivilágát fürkéssze, hol rövidebb, hol hosszabb kapcsolatokba bonyolódjon, flörtöljön, ragyogjon, szakítson, sírjon, bosszút álljon, csokit zabáljon, fogyókúrázzon, új ruhákat vegyen, vadászni induljon és kezdődik az egész előlröl. 

Ezzel szemben egy kispasi maga a káosz. Oké, hogy az alapelve ugyanaz, mint a nagyoké: adj neki enni, húzogasd a fütyijét (mármint csecsemő és felnőtt korban.. a köztes időben önellátó ebben), imádd rajongásig, hagyd meccset nézni és akkor majd nagyon jól fogja magát érezni, aminek következtében jól otthagy a fenébe 20 év után. 

Na, egy fiúgyermek dettó ugyanez, pepitában. Amikor megszületik és csecsemő, akkor ott van ez a kukihúzogatós misztérium, amiről annyi vélemény, ahány érdekelt. Az egyik arra esküszik, hogy csattogtatni kell a kis fitymát, a másik arra, hogy hozzá sem kell nyúlni. A harmadik szerint letapad, a negyedik szerint felázik a fürdővízben. A hugom fia most 9 hónapos és az anyja szerint már mindent elintéz magának. Ha nem látom a saját szememmel, ahogy a kölyök marokra kapja a brét, nem hiszem el. Az eszem megáll. 
Aztán ott a kamaszkor, amikor ágyhúzásnál törik az ágynemű a sok reggeli spontán magömlés miatt, a gránitkeménnyé kövült papírzsepikről nem is szólva, amik már a nem spontán élvezkedéstől vannak tele. Mintha az ember takarítónő lenne egy swingerklubban. 

És talán ami a legrémisztőbb az egészben, hogy a fiús anyák halálosan szerelmesek a fiukba. És szerintem ez tényleg szerelem, nem "pusztán" az az "ölnék-halnék érte" érzés, amit pl én érzek a Nagylány felé. Az anya-fiú kapcsolatot érzésem szerint átlengi valami misztikus érzelmi fonal, ami az anyát éppoly elnézővé és alárendeltté teszi a fiával szemben, mint élete szerelmével szemben. 

Fogalmam sincs, mi lesz, ha fiam születik. Noha viccből azt mondtam a Pasinak, hogy akkor majd elboltoljuk a kölyköt a kórházban, nyilván ez az opció nem játszik. 
Én is agyatlan, a saját fiába szerelmes, annak határokat nem szabó ősanyává lényegülök majd át? 

Fogalmam sincs, mindenesetre a dolog jóval egyszerűbb lenne, ha lányunk születne. Azt hiszem, engem lányos anyának szánt a törzsfejlődés. Megrekedtem ezen a szinten és nem vagyok biztos benne, hogy vágyok továbblépni...