aldatlanallapot

Elvesztem. Abban az elátkozott, sóvárogva várt, mélyről rettegett és forrón kívánt pillanatban, ahogy belépett az ajtón. Nem a három tucat rózsa vett le a lábamról, amit hozott, nem is az, ahogy a Nagylány a nyakába ugrott. Abban a pillanatban végem volt, ahogy a közelembe jött, ahogy a hangját meghallottam. Az eszem (?) még egy utolsó elkeseredett lökést adott a büszkeségemnek, szempillám sem rezdült beléptére, közönyösen tettem-vettem a konyhában, abban a biztos tudatban, hogy páncélom kívülről áthatolhatatlan és a férfinek, akit teljes szívemmel szeretek, fogalma sem lehet arról, hogy a pulzusom kétszázzal hasít, hogy a kezem remegne, ha nem matatnék evőeszközökkel és hogy a lábaim kirogynának alólam egyetlen szavára, mozdulatára. 

Ahogy rám nézett, már tudtam, hogy esélyem sincs ellene. Nem az volt a kérdés, hogy elbukom-e ellene-érte, hanem hogy mikor. Valószínűleg sejtette ezt ő is, mert elkezdődött az ősi, érzékeket kényeztető férfi-nő játszma köztünk. Ő a pillantásával forrósította a vérem egész nap, lehelete a nyakam simogatta, keze a derekamra tévedt olykor, de nem lépte át a határt, meghagyta nekem azt a luxust, hogy eldöntsem, mikor fogadom közeledését. Becsületemre legyen mondva, egész sokáig bírtam, hiszen délelőtt érkezett, napközben vadasparkoztunk, moziztunk, mindezt hármasban a Nagylánnyal, majd este 6 körül maradtunk kettesben. Egészen addig kiválóan alakítottam a rendíthetetlent, ő meg a visszafogott csábítót. A dolog ott vérzett el mindkettőnknél, amikor a Nagylány elhussant a nagymamához, én bementem a hálóba ledőlni, ő meg bejött utánam. Nem várt sokáig, nem magyarázkodott, tőlem sem várt semmi ilyesmit. Magától értetődő természetességgel és vággyal megcsókolt. Nem az Anyát, nem a Feleséget, nem a Nőt, hanem Engem. Abban a csókban benne volt az elmúlt pár hét minden vágyakozása, dühe, haragja, szenvedélye, érzése. Azt a csókot nem tudta volna megszakítani senki és semmi. Azért a csókért elevenen égtünk volna el, ha kell, mert egyikünk sem akarta-tudta abbahagyni. Azzal a csókkal vége volt a szakításnak, a kétségek elhalkultak és megtörtént az, amit mindketten tudtunk: amint egymás közelébe kerülünk, legyőz minket az elemi vágy a másik iránt. Nem pusztán szexuális vágyról beszélek (holott megmerültünk abban is..), hanem olyan megnyugvásról és „otthon vagyok” érzésről, ami csak akkor vesz elő minket (legalábbis engem), ha vele vagyok. 

Az este csendes nyugalomban telt, a vállán aludtam el, tenyere a mellemen nyugodott, és hosszú idő óta először aludtam álmatlan nyugodtan át az éjszakát, az ő ölelésében. Hirtelen mindaz, ami napokig emésztett, távolabbivá és letisztultabbá vált. A közelségében nem tipródtam szerepeken és kizökkentem a távolságtartás képességéből is. Felkavarja az érzékeimet, és amikor ölel, nem gondolkozom azon, hogy vajon ágyéka, esze avagy szíve választottja vagyok-e, hanem magától értetődően simulok hozzá és válok annyira nővé, amennyire ő férfi az adott pillanatban. 
Márpedig a következő napokban talpig férfi volt az istenadta, kihasználva vonzerejének minden erejét, mégsem élve vissza azzal. Csábítani akartam, és ő térdre hullott előttem, felemelt a saját vágyával, felperzselt és vetkőztetett a tekintetével, egyszerre volt lovagias és ösztönlény. Újra az a férfi volt, akibe beleszerettem. Az a nagyvad, akinek csodálatába belefeledkezik az ember, nem meglesni, hanem érinteni, közelében tudni szeretné. Nem uralni vágyja, hanem a bizalmát elnyerni és eltéphetetlen köteléket felépíteni. 
Megdöbbent a tudat, hogy több mint 4 éve ismerem, de amikor kedden randira készültünk egy másik városban, olyan hevesen dobogott a szívem előtte, mint kamasz koromban. Vártam, hogy láthassam, holott reggel mellőlem kelt ki az ágyból. Vágytam, hogy mellettem legyen, holott érintése még ki sem hűlt rajtam. Vágytam, hogy átöleljen, holott egész éjjel a karjaiban tartott. És hogy ő mit érzett? Több mint 4 éve ismer, de mégis vörös rózsával várt rám. Többször ölelt már, mint azt számolni lehetne, de mégsem tudta levenni a szemét rólam egész úton, a tekintetért, amivel leperzselte a ruhát rólam, konzervatívabb országokban több éves börtön jár… 

Sokat gondolkodtam azokon a szerepeken, amiket betöltünk mindketten, és amik között nem könnyű egyensúlyt tartani, egyikünknek sem. Ebben a pár napban mégis megvolt az egyensúly köztünk. Mellette újra Nőnek éreztem magam, az ágyban minden éppoly szenvedélyes és forró volt minden, mint a terhességem előtt. Az ágyon kívül viszont gyengéd volt és figyelmes, óvó és törődő, megadta mindazt a gondoskodást, amit a terhes Anya elvárhatott. Mindezek mellett tudtunk partnerek is lenni, és nem utolsó sorban ő is megbizonyosodott róla, hogy továbbra is Férfinek látom, az utolsó porcikájáig. 
Azt hiszem, ez a néhány nap nagyon jót tett nekünk és remélem, hogy a terhességi téboly nem újul ki újra a távolságtól. Már csak két hetet kell túlvészelni, a hónap közepén ugyanis költözünk. Az eddigi tapasztalat az, hogy a terhesség alatti megnövekedett érzelmi igényeimet gond nélkül ki tudja elégíteni, ha egymás közelében vagyunk. Ehhez meg az a 300 km, amivel most arrébb költözöm, bagatell ár. 

Szóval, jó hír a békülésünkért szurkolóknak, hogy egyelőre elvonultak a viharfelhők. Hogy meddig süt a nap majd ránk, azt nem tudom, de talán nem is számít. Talán kellenek a viharok ahhoz, hogy utána ismét megmelegedjünk egymás mellett. Már csak azt kellene tudni belőni, hogy meddig jó egy vihar kettőnk között, és honnantól okoz több kárt, mint hasznot. Ezt ugyanis még általában nem érezzük eléggé, vagy ha érezzük is, elvisz minket a saját hülyeségünk. Talán egy nap majd ezt is sikerül uralni és megtanulunk lassan vigyázni egymásra…

Azt olvastam valahol, hogy a teljes belső harmónia eléréséhez el kell fogadnunk magunkat és meg kell szeretnünk testünket, lelkünket, elménket. Mivel az elmém menthetetlenül hasadozott, így nem esik nehezemre egyes részeivel egyes személyiségeimet szeretni, tehát ezt kipipáltnak tekintem. Lelkem jelenleg darabokban, de kedvelem ilyenkor, mert nem okoz felesleges drámákat. Halott indián a jó indián – mondotta a bölcs fehér ember egykor. Még mielőtt sziszegnétek, nem, nem vagyok rasszista, sőt! Vagy ha mégis, akkor a fehérek rovására. 
Tehát a lelkem. Amikor éppen egyben van és szárnyalgat, csillámlik, akkor egyesek nem általnak azt kivételesen árnyaltnak, érzékenynek és lenyűgözőnek nevezni, van, hogy elalélnak finomabbnál finomabb rezdüléseitől, van, hogy kevésbé. Tehát a lelkem is szerethető, legalábbis a jobbik fele biztosan. 

És ezzel el is érkeztem a mai napi feladatomhoz: mára azt tűztem ki magamnak, hogy kiválasztom a kedvenc testrészemet és mesélek nektek róla. Ugyanis a terhesség miatt lassan kezdem elveszíteni az önképemet, és a belső harmóniámat, amit nem hagyhatok, hiszen ha ezt elvesztem, oda lesz az életkedvem is, márpedig élni szenvedélyesen szeretek. Ha még jól emlékszem.. 

Tehát, mai kedvenc testrészem a bokám és lábfejem. Ez mindjárt kettő, de mivel ma van első szeresd-magad napom, ezért duplázok és kész. 
Tegnap lábprémirtás közben figyeltem fel arra, hogy egykor szép ívű bokáim - melyek csontja annak ellenére finoman emelkedett ki a kanyarulatból, hogy oda-vissza megszaggattam a szalagjait – egy nagy, püffedt, vizenyős valamivé lényegült. Páni rémületemben előbb csak döbbenten bámultam azt az izét, ami átvette egykor-szép bokácskáim helyét, majd eldöntöttem: nem adom fel, harcolni fogok, vissza akarom kapni a bokáimat!! (ezt éjjel döntöttem el, mert tegnap Pannikát akartam visszakapni, nyúzatlanul.. így küzdök a saját testrészeimért, nap mint nap, és mindez elég strapás. :D ) 

Számtalan gondolat fordult meg a fejemben, miként csapolhatnám le a szivacsos szerkezetű burkolatot, ami alatt vélhetően ott lennének a bokáim is. Tettem ezt azért, mert a szívemnek oly kedves tetoválások is meglehetősen furcsán mutattak felpuffadva. A szexin karcsú derekú angyalkám leginkább Boticelli hurkás kis figuráira hasonlított, míg az ördögfigurám úgy festett, mint egy XXL-es bártáncosnő lakkcsizmában. Mindez nem tett boldoggá, na. Nyomorom fokozódott, amikor a másik bokámon feszítő keresztre pillantottam, ami viszont anakondává hízott és felismerhetetlenül puffadozott. 

Mondhat nekem bárki bármit a terhesség alatti vízvisszatartásról, annak áldásos hatásairól és szükségességéről, van, amiből nem engedek. Nem vagyok hajlandó hordóvá válni, hacsak nem Bacardi érlelésre akarnak használni. Mivel nem ez az eset állt fenn, így este két zacskó fagyasztott borsóval bújtam ágyba. Nem, nem holmi perverz fantáziálásomat akartam így kiélni, hanem rákötöztem a nyomorultakat a bokáimra, mondván, hogy majd így lelohad a duzzanat. Nos, a duzzanat nem moccant, én viszont 10 perc múlva úgy reszkettem, hogy ha vízágyam lenne, szerintem összehánytam volna magam tengeribetegség miatt. 
Előbb két nagy takarót húztam magamra, majd az elektromos radiátort. Akármit is csináltam viszont, remegésem nem hagyott alább, így amikor már oda-vissza kicakkoztam a számat és elharaptam a nyelvemet, letéptem magamról a fagyott borsót és hebegve próbáltam káromkodni is, de ez annyira szánalmas volt, hogy végül csak röhögtem magamon. 
Mivel a vihogás nem kifejezetten alvásbarát, így hajnali 2 körül felébredtem ismét, mondván, hogy megint meccs van, majd az alatt kitalálom, mit tegyek a bokáimmal, holott ekkor már tudtam, hogy mi a megoldás. 

Kicuccoltam a nappaliba, bekapcsoltam a tévét és láttam, hogy egy nappal benéztem a meccset, majd ma éjjel lesz. Itt már eléggé ki voltam magamra akadva, ezért kapcsolgattam egy kicsit a tévét, hogy megtaláljam a tökéletes műsort, ami majd eltereli a figyelmem arról, hogy nemsokára leeresztem a folyadékot a bokámról. Bakker, szoktatok ti tévézni hajnalban?? Mindenhol pornó ment, amitől olyan ideges (és irigy..) lettem, hogy azt hittem, menten megőrülök. Nem győztem szörfözni a csatornák között, mire végül Animal Planet-re kapcsoltam, mondván, majd itt nyugtom lesz, nem kell azt néznem, ahogy mindenki mindenkivel, orrba-szájba, stb, nekem meg csorogjon a nyálam szálegyedül… 
Tudjátok mi ment Animal Planet-en? A mongol vadlovak szaporodási ciklusa. Hogy rohadna ki a vérük. Éppen azt részletezték, hogy a csődör minden kancának kedvére tesz, azok meg úgy riszálták a farukat, mint egy csapat gogo girl. Kezdett rohadtul elegem lenni, mivel még csak nem is enyhíthettem kínjaimon, tekintettel arra, hogy Pannika frissen volt nyúzva és még a gondolat is fájt, hogy bármi, vagy bárki, vagy akár én hozzányúljak. 

Gondolom nem kell magyarázni, hogy kissé feszült voltam. Kimentem a konyhába, fogtam egy kést, a varródobozt és némi tiszta konyharuhát, hogy megkezdjem a hadműveletet és víztelenítsem magam. Arra gondoltam, hogy ha ejtenék egy kisebb metszést a tök érzéketlenre fagyott bokáimon, akkor ott szépen kinyomkodhatnám a folyadékot. Mivel azonban van orvosi műveltségem (de legalábbis láttam a Vészhelyzet összes részét) tudtam, hogy ez nem teljesen kockázatmentes eljárás. Ráadásul rohadtul paráztam is attól, hogy késsel felaprítsam magam a nappali közepén. 
A varródobozban viszont találtam jó nagy tűket és a következő gondolatom az volt, hogy akkor majd úgy csinálom, ahogy a kosarasoknak szokták. Beledöfnek egy kurva nagy fecskendőt a térdükbe és már szívják is ki a sok löttyöt. Ha nekik működik, nekem is fog. Az egyetlen gondot az okozta, hogy nem volt otthon fecskendő, mivel sem cukorbeteg, sem heroinfüggő nem vagyok, így ezt sajnos passzolnom kellett. 
A tűk még szóba jöhettek volna, akár mint akupunktúrás kezelés is, de ez megint nem olyasmi, amibe szívesen belekontárkodtam volna, hiszen tisztelem a keleti tanok évezredes bölcsességét. Azért biztos ami biztos, meggugliztam a boka-akupunktúra kifejezést, amire kaptam kb 136.000 találatot, ennek felét kínaiul. Ekkor már sejtettem, hogy ez nem olyan, mint a bombakészítés, amit az ember vígan elsajátít otthon a youtube-ról. 

Ott ültem szomorúan a kanapén, két egykori bokámról álmodozva, miközben azt szemléltem, mivé lettek. Minden kétséget kizáróan a bokáim terhesek voltak. 
Ekkor pedig megvilágosodtam. Kérj, és megadatik – mondá az Úr. Én pedig elmentem a hűtőig és kértem tőle egy energiaitalt. Kiöntöttem két decit egy pohárba (ennyit ihatok meg egy nap, ez a maximum, aminél még eszemnél tudok maradni és a gyereknek sem árt), és élvezettel elkortyoltam. Hogy ez miért volt akkora spanyolviasz? 
Elmondom. 
Az energiaitalban koffein és taurin van, amik közül az egyik – a franc se tudja, melyik – vízhajtóként viseltetik az emberi szervezettel szemben. Felgyorsítja az anyagcserét, és a felesleges (valamint nem felesleges) vizet is kihajtja. Magyarul kipisili az ember. 
Leküldtem az energiaitalt, aztán fél liter citromos vizet, és visszamentem aludni, hogy várjam a csodát. 
Természetesen ez nem ment, hiszen miután felpörgettem a pulzusom és maximális ébrenlétet idéztem elő vízhajtás címszó alatt, csak heverésztem az ágyban és gondolkodtam. Ha energiaitalt iszom, mindig nagyon gyorsak a gondolataim, sokszor csak foszlányok, olyanok, mint a fény.. mire elérne a melege, már odébb is áll. Mégis szeretem ezt az állapotot, mert felfokozottak a reakcióim és sokkal gyorsabban, tisztábban látok át helyzeteket. Ja, és kevésbé vagyok romantikus is ilyenkor. Ez pedig rohadtul rám fért most, mert már kezdtem nagyon szenvedni a Pasi nélkül. Ez a módszer viszont beválni látszik. Nemcsak hogy szívfájdalmat csillapít, de a gondolataimat is olyan tempóban űzi-hajtja, hogy nincs időm leragadni az érzéseknél. 
Arról nem is beszélve, hogy hajnali 2 és 5 között elolvastam 200 oldalt a Túlélési Kézikönyvből, megtanultam kígyómérget kiszívni és kiégetni, voltam 7x pisilni és reggelre a bokáim szebbek voltak, mint fénykorukban. Érdekes éjszaka volt. :)

Tekintettel arra, hogy családi állapotom ismét átmenetileg egyedülálló lett, és egy kicsit lazábbra eresztettem a gyeplőt szőrtelenítés terén – mégis, ki a fene kedvéért fazonírozzak?? -, ma reggel konstatáltam, hogy ez azért nem állapot. Nekiálltam lábat borotválni, ami közben kishíján elájultam, amikor megláttam, hogy bedagadtak a bokáim. Legalább két liter vizet le lehetett volna csapolni róluk. Ezen aztán annyira elkenődtem, hogy még örülni is tudtam a a Pasi távollétének, mondván, hogy ezt nincs az az isten, hogy ezt megmutatnám neki.

Így megvigasztalva magamat, nekiláttam volna leborotválni Pannikát. Nem tudom, hogy említettem-e már, én már csak így hívom elsődleges nemi jellegem altáji megtestesítőjét. Pannika. Ez olyan kis helyes, nem közönséges, de mégis megvan benne minden betű. Na szóval. Szépen hanyatt feküdtem a kádban, lefújtam magam borotvahabbal, majd nekiálltam volna, de a hasam elérte azt a méretet, amikor már hol jobbról, hol balról kellett kikukucskálnom mögüle, hogy a szőrt is leborotváljam, és a véráldozatot is elkerüljem. Persze sehogyse boldogultam, dühös lettem és frusztrált, kib.sztam a borotvát a kádból, kimásztam utána én is, megtörölköztem és felhívtam egy kozmetikus ismerőst, hogy mikor tudna fogadni. Gazdasági válság van, mindenki szőrös muffal mászkálhat, mert azonnalra adott időpontot, így aztán átslattyogtam hozzá (két saroknyira van tőlünk), felhevertem az asztalára és sóhajtottam: tegye, amit tennie kell. 

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy már a terhesség előtt sem éltem az intimgyantával, sőt, nemrég óvtam is tőle mindenkit... Egyetlen alkalommal próbáltam ki, majd úgy döntöttem, hogy nyúzassa meg magát élve az, akinek két anyja van és vettem egy Gillette Mach 3-at. Ez kb erős 10 éve lehetett. Nos, az emlékek megfakulnak, vagy egyszerűen csak az ember hülyébb terhesség alatt, mint máskor, így azt gondoltam, csak nem vagyok olyan hisztis, hogy ennyit ne bírjak ki. A csaj felkente az első adag ragasztót, letapasztotta a papírral, miközben kedélyesen beszélgettünk. Aztán jött a művelet rosszabb fele: letépte a papírt. 

Nos. Nem idézném szó szerint, amit mondtam (kiabáltam), ugyanis a fájdalom engem szörnyen agresszívvá tesz és így utólag is nagyon szégyellem magam… A lényeg az, hogy az egyik papírt letépte, a másik rajtam maradt, de akkor én már leugrottam az ágyról, akkora terpeszben álltam, mint ide Kairo és bőszen kurvaéleteztem. Bárhogy is próbált rábeszélni arra, hogy folytassuk, de legalábbis fejezzük be, én már döntöttem, részemről a dolog akkor már egyszer és mindenkorra be volt fejezve. Felkínlódtam magamra a gatyámat és méteres terpeszben, sziszegve, könnyes szemmel hazavergődtem. Az a jó ebben, hogy szerintem a fél utca azt hitte, hogy szülök, mert kb erre utaltak nyögéseim és a testtartásom is. 

Itthon aztán végre kibőgtem magam, majd bealmoztam a hálószobába a tükör elé és megszemléltem a helyzetet. Na, bakker. Csóró Pannika egyik fele úgy nézett ki, mint a főtt rák, lüktetett és ragadt, a másik felén meg egy darab tapéta lifegett. Másodjára is elsírtam magam, kimentem a kamrába, mert úgy éreztem, hogy ez már sok nekem, muszáj innom valamit. Persze győzött a lelkiismeret (de már nem sokáig bírja...), így végül nem a gines üveget, hanem a rumaromát húztam meg. Legalább az íze meglegyen.. 

Ezek után visszamásztam a hálószobába és nekiálltam mindenféle csodakencével leszedni a maradék gyantát Pannika már megkopasztott feléről, majd amikor ez hellyel-közzel sikerült, foglalkoztam a leburkolt résszel is. Ez már macerásabb volt, ugyanis sejtettem én, hogy az a papír nem jó, ha sokáig ott marad, még akkor sem, ha az első ötletem az volt, hogy megvárom, míg a szőr nő egy kicsit, aztán cselesen ollóval majd alányúlok és jól levágom. Aham, persze. A tapasz a bőrömhöz volt tapadva, azt meg mégse várhattam ki, amíg az is lehámlik. 
Így aztán feszegettem, nyírogattam, beáztattam, kamilláztam, még síkosítót is tettem rá, közben nagyon sokat káromkodtam és kétszer belerúgtam a tükörbe is, mire sikerült leszenvednem magamról. Ember nem volt még olyan boldog, mint én akkor. Rögtön fogadalmat is tettem, hogy lelkesen gyakorlni fogom a vakon-borotválást. Elővigyázatosságból a Betadine-t bekészítettem a kád szélére, hogy ha sikerülne körülmetélnem magam, akkor legalább ne fertőzzek és vérezzek el a saját kádamban. :)

Voltam 12 hetes ultrahangon, amire a Pasi nem tudott eljönni, munka miatt. Ezen természetesen megint ment egy kör vita, de aztán nagyvonalúan nem emlegettem neki többet, gyötörte a bűntudat amúgy is rendesen. 
Reggel fél 8ra kellett mennem, ott üldögéltem már negyed 8kor a váróban lelkesen. A doki persze késett pár percet, de aztán úgy tűnt, hogy semmi akadálya nem lesz a kulcsfontosságú betekintésnek. Gondoltuk ezt mi, naívan. 

Merthogy magzatom teljes erőbedobással aludt, és esze ágában nem volt megfordulni, hogy a tarkóredője mérhető legyen (eszméletlenül ki vagyok most kupálva mindenféle betűrövidítésből és azok jelentéseiből :D). Elheverészett kényelmesen, szopta az ujját és nagyjából szopatott minket is. Lehetett hosszat, combcsontot, koponyát mérni nála, de tarkóredőt azt nem. 
A doki szenvedett egy fél órácskát, aztán közölte, hogy most menjek el sétálni, egyek valami jó kis reggelit, keltsem fel a gyereket és jöjjek vissza fél óra múlva vele. 
Okés. 

Elmentem sétálni, közben ettem is (ezt továbbra is nagyon élvezem), aztán visszamentem, mondván, hogy na most majd. Felültem a székre, doki nekifog, hurrá, a gyerek nem alszik. Helyette úszkál a gyerekzsákban, integet a kezével, bicajozik a lábával. Ja, hogy a tarkóredő? Az továbbra sem látszik, nem fordul át. Köszike. 

Gyerünk át hasi ultrahangra - mondja a doki, láttam rajta, hogy fogy a türelme, de becsületére legyen mondva, hogy nem anyázott, hanem módosította az értékeinket, orrcsontot mért meg talphosszat. (ezen behaltam amúgy. 1 centis talpa van a gyerkőcnek :D ) 

Felfeküdtem hasi ultrahanghoz, doki nekikezd, gyerek elúszkál. Úgy negyed óra múlva a doki már tépte a haját, hogy soha az életben nem fogja tudni megmérni a tarkóredőt, hiába bökdösi, nyomogatja, terelgeti csóró gyereket, az köszöni szépen jól elvan, szerintem röhögött is rajtunk. 
Aztán végül egy óvatlan pillanatban magzatunk tett egy félfordulatot és a szemfüles doki rögtön rárepült a dologra, elcsípte a tarkóredőt és diadalmasan szögre is akasztotta az ultrahangot. 

Kunyeráltam tőle egy fényképet, hogy elküldjem a Pasinak, aki szerint az UH egyértelműen fiút mutat. Nem, nem azért, mert a Pasi közben ledoktorált és már jobban megmondja a kép alapján, mint a dokim, hogy fiú vagy lány a baba, hanem mert szerinte egy lánynak nincs ekkora feje. Ez a tudományos magyarázat. Pfff. 

Az ultrahang megnyugtató eredménye után úgy döntöttünk, ideje beavatni a Nagylányt is, hogy kistestvére lesz. 
Megmutattam neki a fotót és megkérdeztem, hogy szerinte mi ez. 
A válasz kapásból jött: 
- Csörgőkígyó. 
Nem kicsit röhögtünk, majd bíztattuk, hogy próbálkozzon tovább. A tippek pedig jöttek: 
- Farönk. Tenger. Hullám. Szikla. 
Amikor aztán a fülébe súgtuk, hogy se nem csörgőkígyó, se nem farönk, hanem a kistesója, nagyon izgatott lett. 

Azóta mindenórás téma a kistesó és a szülés, a terhesség minden velejárója. Mindent tudni akar, puszilgatja a hasamat, jóéjt kíván Farönknek (merthogy azóta is így hívja), és állatkertet épít neki a gépen, hogy legyen majd mivel játszani a gyereknek, ha megszületett. :)

1. Ne vedd meg azt a tűsarkút, amit egy kirakatban pillantottál meg, az első és utolsó gondolatod az volt, hogy „Aztakurva, de gyönyörű, ez kell nekem!”, fittyet hánysz arra, hogy csak fél számmal kisebb van a méretednél és lábon hordod ki az infarktust, ami az árától tör rád. Mindaz, ami a terhesség előtt normális volt, vagy legalábbis áthidalható, a terhesség alatt és után bődületes baromsággá változik. A cipő persze kétségkívül gyönyörű (akárcsak az az éjkék darab, ami a minap flörtölt velem egy kirakatban, némi cifra kőberakás csillogásával csábítgatva… oh, még mindig könnyek szöknek a szemembe tőle, ha csak rágondolok…), és nyilván normál esetben azt sem bánnád, ha fél számmal kisebb, mint kellene, hiszen bőszen vallod azt az elvet, hogy „majd kitágul/bejáródik”, vagy ha mégsem, akkor biztos vagy benne, hogy VAN az a randi/alkalom, amire akkor is felvennéd, ha két ujjadat csonkolnod kéne a viselése után a lábadon. Jelzem, NINCS. A terhesség alatt a lábad eleve szétlaposodik és legalább fél számot nő is, ráadásul rosszul vagy, ha ki kell lépned a lapostalpú strandpapucsból. Nem beszélve arról, hogy ha kicsit is átlagnő vagy, akkor máris úgy jársz, mint én, vagyis mint egy pingvin. Képzelj el egy pingvint tűsarkúban. Na ugye. Hagyd abba a röhögést, én se vettem meg a kék cipőcsodát. 


2. Ne vágasd le a hajad, mondván, hogy milyen jó lesz, hogy az új frizura eltereli a figyelmet az egyre növő hasadról. Először is, csak számodra tereli el, mindenki más úgyis a hasadra fókuszál először és rohadtul nem érdekli, hogy mi van a fejeden. Leszámítva, ha az egy szép nagy pattanás a homlokodon vagy az orrod közepén, mert akkor biztos lehetsz benne, hogy erre kérdez rá mindenki először a sarki zöldségestől a munkatársakig. Az élet szép. A hajvágás meg tapasztalat, a minap még remek ötletnek tűnt. Ma már nem vagyok erről meggyőződve. 


3. Ne meséld el az álmaidat életed párjának. És ha lehet, másnak se. A terhességi álmok hullámvasútját rajtad kívül úgysem érti meg senki. Főleg nem az erotikus, netán erősen pornográf tartalmúakat. Hidd el, egyetlen férfi sem akarja azt hallani, hogy mekkorát élveztél álmodban, miközben a szomszéd srác és a vízvezeték szerelő együtt döngetett meg a konyhapulton. Jelzem, én sem szívesen hallanám, hogy életem párja a takarítónővel és a bébiszitterrel orgiázik álmában. Ha reggel még csillogó szemmel el is mesélné, akkor alighanem beleállítanám a kenyérvágó kést a kézfejébe. Jobb a békesség, tanulj meg hallgatni, a túlzott közléskényszer így is elég sok bajt hoz még a fejedre. 


4. Ne hagyj ki egyetlen lehetőséget sem, ha pisilhetsz. Ha valaki, hát én roppant kényes voltam a nyilvános pisilésre és igen kevés hely felelt meg pikírt ízlésemnek. Ilyen volt a Meki és a BK vécéje, a mozikomplexumé és a cukrászdáké. A benzinkutak már kétesélyesek voltak, a sima nyilvános slozik pedig szóba sem jöhettek. A Nagylánnyal a hasamban is lejjebb adtam már az igényeimből, de most meg egyenesen keresem az alkalmat, hogy hová térhetek be egy kósza pisilésre. A táskámban rúzs helyett intim törlőkendőt tartok, hitelkártya helyett fém százast, hogy biztos beengedjenek. A szükség nagy úr. 


5. Ne menj intimgyantára. Igen, ez is saját tapasztalat, úgyhogy maximálisan igaz. A női szervezet a terhesség alatt túl érzékeny, túl kifinomult, túl hisztis és túl kevéssé tolerálja a kellemetlenségeket, így kár kitenni olyasminek, ami elkerülhető. A borotva kiváló alternatíva, fájdalommentes és némi gyakorlással bekötött szemmel is biztonságosan használható. 


6. Ne vegyél csípőnadrágot. Eddig sem voltam az a nádszálkarcsú alkat, így utólag számomra is érthetetlen, hogy miért pont most kezdtem el vonzódni a csípőgatyákhoz, amikor kezdek úgy kinézni, mint aki lenyelt egy kisebb dinnyét egyben. Gondolom onnan ered ez a gondolat, hogy ha a csípőmön van, akkor nem nyomja a hasamat. Hülyeség. Ugyanúgy nyomja, csak lejjebb, ami még rosszabb. Ráadásul a csípőm amúgy is külön életet él mostanában. Jobban mondva a medence csontom. Ugyanis érezhetően átalakulóban vagyok. Roppant felvilágosult bigeként (meg mert egyszer már előfordult velem ez a lábszétcsúsztatás az előző terhességem alatt) tudom, hogy ez tök természetes, hiszen Természet anyám így készíti fel testemet a szent feladatra. Ez egyébként a gyerekszülést jelenti itt most, ha valaki esetleg nem kapcsolt volna. Hétköznapibb nyelven hely kell a kölöknek majd, hogy elő lehessen préselni. 

Ennek örömére minden felállás-leülés számomra azzal a tudattal jár, hogy most fog a bal lábam végleg kiesni a helyéről és majd vonszolhatom magam után egy bőrdarabon, jobb esetben ínszalagon lifegve. Arra, hogy mikor zártam össze utoljára a lábaimat, már nem is emlékszem. És most nem a léhulásra gondolok, habár arra sem emlékszem… 
Aludni is úgy alszom, hogy egy bazi nagy párnát tömködök a lábaim közé, hogy kényelmes legyen az oldalamon heverés, miközben eligazgatom a hasamat és a melleimet. Bakker, mint egy tyúkanyó a tojásait. Brrr… Elhihetitek, ebben az ég világon semmi erotikus nincsen. 
Szóval a csípőgatya nem opció, mert szerintem eleve ilyen méretben, ami nekem lett, már nem is gyártanak, ha meg mégis, akkor az vitorlavászonból lehet, esetleg sátorponyvából. 
Arról ne is ejtsünk szót, hogy amikor a turiban felpróbáltam kettő, azaz kettő darab nadrágot, milyen rohadt ideges lettem, mert az egyiket nem tudtam felhúzni a csípőmön, a másikat meg nem tudtam begombolni rajta. Így aztán egyelőre maradt a jó kis gumis derekú vászonnacim, de érzem már, hogy nem fogom megúszni a nadrágvásárlást, mert lassan meg fogok ebben sülni, elvégre jön a nyár. Kéne valami rövidebb, de olyan, ami komfortos. 


7. Ne stresszelj a strandon. Ha valaki, hát én most fóbiás vagyok a hasam miatt, és mivel egész eddig ki sem tettem a lábam a lakásból hosszú gatya (csak ebben fér el normálisan a hasam) és valami blúz/póló/stb nélkül, így habtestem oly fehér, mint a friss januári hó. Tehát nem pusztán az lesz a gáz, hogy ki kell nemsokára merészkednem a strandra, ott világítva a sok napozó között, miközben senki nem fogja elhinni nekem, hogy imádom a napot, hanem még ott van az a helyes kis dinnye is, amit magamban hurcolok. És hazudik, aki azt mondja, hogy az csak oldalról látszik. F.szt. Látszik az elölről, hátulról, alulról, felülről, mindenhogyan. 
Viszont mivel a lábaim csúsznak ki alólam, és úgy általában kezd néha fárasztani a hasam hurcolása, semmi pénzért nem hagynám ki, hogy egy kicsit lebegtessem a babát. Meg persze magamat is, úgyhogy nagyvonalúan úgy döntöttem, hogy nem stresszelek a fürdőruha miatt, lesz ami lesz, felveszem, és nem érdekelnek mások, amíg nem hívják a Greenpeace-t, hogy Moby Dick partra vetődött és vissza nem kezdenek lökdösni a vízbe. 
Szóval ha én nem stresszelek, akkor senkinek nincs rá oka. Menjetek strandra, fürdőbe, Balatonra, majd mindjárt mondom, hogy pontosan hova, ugyanis én még legalább két hétig nem megyek, úgyhogy addig tessék hozzászoktatni mindenkit a puttonyos fürdőruhások látványához serényen, hogy mire én jövök, már senki rám se bagózzon, és ne kelljen stresszelnem. :) 


8. Félidő után ne menj gyilkolászós – lövöldözős - sikítozós filmre a moziba, ugyanis magzatod a hasfaladon keresztül próbál majd előtörni az Dolby Digital áldásainak köszönhetően. Ezt szerencsére nekem nem kellett még megtapasztalnom, de a húgom mesélte, hogy ő 7 hónapos terhesen gondolta úgy, hogy jó ötlet valami trancsírozós horrort nézni, mert galamblelkű terhesként erre szomjaztak az érzékei. Nos, gyermeke másként vélekedett és az első halálsikolyok után ő is belekezdett a film illusztrálásába – belülről. Húgom esküdözött rá később, hogy a gyerek páros lábbal készült kirúgni a hasfalát, miközben eltökélten rágta a köldökzsinórt, csak hogy szabaduljon. Az anyai önfeláldozás nem ismer határokat, az első 10 perc után szépen kijöttek a filmről és elmentek kacsákat etetni, hogy lecsillapodjon a kis gyilkológép odabent. Mivel én sokkal okosabb vagyok, mint a húgom (legalábbis szeretem ezt hangoztatni :D), így már eleve otthon néztem meg a Piranha 3DD-t, normális hangerőn. Ja, és félidő előtt. Hiába, no. Mások hibái arra valók, hogy tanuljunk belőlük, vagy hogy ismételjük őket. Hibája válogatja. 


9. Ne hagyj ki egyetlen alkalmat sem arra, ha alhatsz. Ha van rá lehetőséged, aludj délelőtt, délután, este, éjszaka, sőt, ha képes vagy rá, fejleszd tökélyre az alvajárást is, hogy a környezetednek ne tűnjön fel, hogy valójában nem vagy magadnál. Ezt egyébként a terhesség során amúgy is tapasztalja az ember magán, olyan, mintha csak úgy történnének a dolgok körülöttem, mintha álmodnám őket. Sokszor rá is csodálkozom egy-egy eseményre, hogy „jéééé”, csoda, hogy meg nem bökdösöm a környezetemben lévőket, hogy igaziak-e. Az alvás csodálatos dolog, már ha képes vagy rá az álmaidtól, a hasadtól, a fájó-feszülő melledtől, vagy a pasidtól. Nekem pasim most nincs, de minden másom igen, úgyhogy kicsit sem vagyok empatikus: aludd át a szexet is, ha tudod. Nyögdécselhetsz álmodban is, én is szoktam, főleg, ha begörcsöl a vádlim a kálcium-hiánytól. Amint megszületik a gyereked, úgysem fogsz rendesen aludni legalább 2 évig. Nem mintha a tartalékolás bármivel is enyhítené majd azt a helyzetet, de legalább addig is legyen az ember lánya kipihent. 


10. Ne most szerződj komolyabb szerepre, vizsgára, és úgy egyáltalán, sehova ne indulj el a határidőnaplód nélkül, mert az emlékezőtehetségednek búcsút inthetsz kb abban a pillanatban, amikor pozitív lesz a teszted eredménye. 
Egyrészt egy csomó minden jár a fejedben, ami eddig nem és kell nekik a hely, másrészt mindaz, ami eddig bitangul fontosnak tűnt az életedben (határidők, megbeszélt találkozók, bejelentések, stb) hirtelen távoli és apró, jelentéktelen dolgokká süllyednek a szemedben, hiszen a világ egyik legnagyobb csodáját viszi éppen véghez az ember lánya: életet teremt, a semmiből, saját magából. 
Nálam a terhességi amnézia olyan méreteket öltött már, hogy nemhogy nagybevásárlásra, de még a sarki boltba se indulok el lista nélkül, amin az első pont az, hogy levinni a szemetet.. 
Még így sem biztos, hogy sikerrel járok, ugyanis simán lehet, hogy elfelejtem elővenni a boltban a listát, vagy ami még gyakoribb, nem viszem magammal. A boltos csaj elnéző velem, nem egyszer bírta már ki röhögés nélkül azt, hogy negyedjére is felbukkanok egy nap alatt, sőt, a múltkor javasolta, hogy faxoljam át nyugodtan a listámat, összekészíti a cuccot, mire jövök. Meghatóan kedves ajánlat volt, megadta a számát is, csak sajnos nem emlékszem, hová írtam fel… 


+1 : Ne hallgass egyetlen olyan idióta listára sem, ami pontokba szedi, hogy mit csinálj és mit ne a terhességed alatt! :)