Elvesztem. Abban az elátkozott, sóvárogva várt, mélyről rettegett és forrón kívánt pillanatban, ahogy belépett az ajtón. Nem a három tucat rózsa vett le a lábamról, amit hozott, nem is az, ahogy a Nagylány a nyakába ugrott. Abban a pillanatban végem volt, ahogy a közelembe jött, ahogy a hangját meghallottam. Az eszem (?) még egy utolsó elkeseredett lökést adott a büszkeségemnek, szempillám sem rezdült beléptére, közönyösen tettem-vettem a konyhában, abban a biztos tudatban, hogy páncélom kívülről áthatolhatatlan és a férfinek, akit teljes szívemmel szeretek, fogalma sem lehet arról, hogy a pulzusom kétszázzal hasít, hogy a kezem remegne, ha nem matatnék evőeszközökkel és hogy a lábaim kirogynának alólam egyetlen szavára, mozdulatára. 

Ahogy rám nézett, már tudtam, hogy esélyem sincs ellene. Nem az volt a kérdés, hogy elbukom-e ellene-érte, hanem hogy mikor. Valószínűleg sejtette ezt ő is, mert elkezdődött az ősi, érzékeket kényeztető férfi-nő játszma köztünk. Ő a pillantásával forrósította a vérem egész nap, lehelete a nyakam simogatta, keze a derekamra tévedt olykor, de nem lépte át a határt, meghagyta nekem azt a luxust, hogy eldöntsem, mikor fogadom közeledését. Becsületemre legyen mondva, egész sokáig bírtam, hiszen délelőtt érkezett, napközben vadasparkoztunk, moziztunk, mindezt hármasban a Nagylánnyal, majd este 6 körül maradtunk kettesben. Egészen addig kiválóan alakítottam a rendíthetetlent, ő meg a visszafogott csábítót. A dolog ott vérzett el mindkettőnknél, amikor a Nagylány elhussant a nagymamához, én bementem a hálóba ledőlni, ő meg bejött utánam. Nem várt sokáig, nem magyarázkodott, tőlem sem várt semmi ilyesmit. Magától értetődő természetességgel és vággyal megcsókolt. Nem az Anyát, nem a Feleséget, nem a Nőt, hanem Engem. Abban a csókban benne volt az elmúlt pár hét minden vágyakozása, dühe, haragja, szenvedélye, érzése. Azt a csókot nem tudta volna megszakítani senki és semmi. Azért a csókért elevenen égtünk volna el, ha kell, mert egyikünk sem akarta-tudta abbahagyni. Azzal a csókkal vége volt a szakításnak, a kétségek elhalkultak és megtörtént az, amit mindketten tudtunk: amint egymás közelébe kerülünk, legyőz minket az elemi vágy a másik iránt. Nem pusztán szexuális vágyról beszélek (holott megmerültünk abban is..), hanem olyan megnyugvásról és „otthon vagyok” érzésről, ami csak akkor vesz elő minket (legalábbis engem), ha vele vagyok. 

Az este csendes nyugalomban telt, a vállán aludtam el, tenyere a mellemen nyugodott, és hosszú idő óta először aludtam álmatlan nyugodtan át az éjszakát, az ő ölelésében. Hirtelen mindaz, ami napokig emésztett, távolabbivá és letisztultabbá vált. A közelségében nem tipródtam szerepeken és kizökkentem a távolságtartás képességéből is. Felkavarja az érzékeimet, és amikor ölel, nem gondolkozom azon, hogy vajon ágyéka, esze avagy szíve választottja vagyok-e, hanem magától értetődően simulok hozzá és válok annyira nővé, amennyire ő férfi az adott pillanatban. 
Márpedig a következő napokban talpig férfi volt az istenadta, kihasználva vonzerejének minden erejét, mégsem élve vissza azzal. Csábítani akartam, és ő térdre hullott előttem, felemelt a saját vágyával, felperzselt és vetkőztetett a tekintetével, egyszerre volt lovagias és ösztönlény. Újra az a férfi volt, akibe beleszerettem. Az a nagyvad, akinek csodálatába belefeledkezik az ember, nem meglesni, hanem érinteni, közelében tudni szeretné. Nem uralni vágyja, hanem a bizalmát elnyerni és eltéphetetlen köteléket felépíteni. 
Megdöbbent a tudat, hogy több mint 4 éve ismerem, de amikor kedden randira készültünk egy másik városban, olyan hevesen dobogott a szívem előtte, mint kamasz koromban. Vártam, hogy láthassam, holott reggel mellőlem kelt ki az ágyból. Vágytam, hogy mellettem legyen, holott érintése még ki sem hűlt rajtam. Vágytam, hogy átöleljen, holott egész éjjel a karjaiban tartott. És hogy ő mit érzett? Több mint 4 éve ismer, de mégis vörös rózsával várt rám. Többször ölelt már, mint azt számolni lehetne, de mégsem tudta levenni a szemét rólam egész úton, a tekintetért, amivel leperzselte a ruhát rólam, konzervatívabb országokban több éves börtön jár… 

Sokat gondolkodtam azokon a szerepeken, amiket betöltünk mindketten, és amik között nem könnyű egyensúlyt tartani, egyikünknek sem. Ebben a pár napban mégis megvolt az egyensúly köztünk. Mellette újra Nőnek éreztem magam, az ágyban minden éppoly szenvedélyes és forró volt minden, mint a terhességem előtt. Az ágyon kívül viszont gyengéd volt és figyelmes, óvó és törődő, megadta mindazt a gondoskodást, amit a terhes Anya elvárhatott. Mindezek mellett tudtunk partnerek is lenni, és nem utolsó sorban ő is megbizonyosodott róla, hogy továbbra is Férfinek látom, az utolsó porcikájáig. 
Azt hiszem, ez a néhány nap nagyon jót tett nekünk és remélem, hogy a terhességi téboly nem újul ki újra a távolságtól. Már csak két hetet kell túlvészelni, a hónap közepén ugyanis költözünk. Az eddigi tapasztalat az, hogy a terhesség alatti megnövekedett érzelmi igényeimet gond nélkül ki tudja elégíteni, ha egymás közelében vagyunk. Ehhez meg az a 300 km, amivel most arrébb költözöm, bagatell ár. 

Szóval, jó hír a békülésünkért szurkolóknak, hogy egyelőre elvonultak a viharfelhők. Hogy meddig süt a nap majd ránk, azt nem tudom, de talán nem is számít. Talán kellenek a viharok ahhoz, hogy utána ismét megmelegedjünk egymás mellett. Már csak azt kellene tudni belőni, hogy meddig jó egy vihar kettőnk között, és honnantól okoz több kárt, mint hasznot. Ezt ugyanis még általában nem érezzük eléggé, vagy ha érezzük is, elvisz minket a saját hülyeségünk. Talán egy nap majd ezt is sikerül uralni és megtanulunk lassan vigyázni egymásra…