aldatlanallapot

Ismerős mondat? Szerintem nincs nő, aki ne mondta volna legalább egyszer és ne hallotta volna viszont. Mondani könnyű, hallani kevésbé. 

Őszintén szólva én sosem voltam az a nagy barátkozós fajta. Persze, mindig voltak barátaim, de ezek soha nem a párkapcsolataimból adódó barátságok voltak. A kettő nálam nagyon korán szétvált, és azóta sem találkozott. Egyszerűen nem megy a haverkázás az exekkel. Van egy csomó olyan ismerősöm, akik jó, olykor baráti viszonyt ápolnak az egykori partnereikkel. Ezt mindig olyan fenntartásokkal teli távolságtartással szemlélem, nem igazán tudván hova tenni a dolgot. Valahogy az egész olyan természetellenes. Azzal, akivel jártam, soha nem barátkozni akartam, és az is egyértelmű volt, hogy a szakítás után marad annyi tüske mindkét félben, hogy ne legyen folytatása a dolognak. 

Az első alkalommal úgy 17 éves korom körül hallottam ezt a mondatot, és elsőre megutáltam. Az első barátom mondta ezt kedvesen, azok után, hogy bejelentette, lefeküdt az egyik legjobb barátnőmmel. Valahogy nehezen ment a barátkozás, helyette teljes mellszélességgel utáltam mindkettőt, ami sokkal jobban esett. Azóta sem beszéltünk, és őszintén szólva a mai napig nem vágyom arra, hogy barátkozzak a leselejtezett exekkel. Azokkal meg, akik engem dobtak, főleg nem. Még mit nem.. 

Amikor én mondtam először, az az utolsó alkalom is volt. Még ugyanabban az évben, amikor engem is megörvendeztettek vele, az exem legjobb haverjának mondtam, akit magamba bolondítottam, majd rájöttem, hogy ez mégsem pálya, és dobtam szerencsétlent. Persze nagylelkűen felajánlottam neki a barátságomat, de szerintem a hangsúlyom nem hagyott kétséget benne, hogy látni sem akartam többet az életben, nemhogy haverkodni vele. Jesszus, minek?! Ha barátfelvétel van, az nem a pasiként számításba jöhető srácok közül volt soha, hiszen ez nem is volt szempont. Teljesen más szempontok szerint választottam mindig pasit, mint barátokat. 

Egészen mostanáig. A Pasinál összemosódott ez a két fogalom, talán azért, mert előbb lett a barátom, mint ahogy egymásba bonyolódtunk, és a barátságunk elég sok hullámhegyet és völgyet megélt, többnyire attól függetlenül, hogy éppen együtt voltunk-e vagy nem. A dolog tavaly nyáron fordult meg, amikortól egyértelműen eldöntöttem, hogy nekem ez a férfi kell. Nem barátkozni akarok vele, nem haverság kell, hanem ő: kellett a barátsága, de kellett a szerelme is, és ha választanom kellett volna a kettő közül, akkor a szerelmét választottam volna, nem a barátságát. Ez azért volt változás, mert tavaly nyár előtt pont ellentétes állásponton voltam. Miatta felülírtam volna a Lex Ex-et, vagyis azt a törvényt, hogy nincs haverkázás az exekkel. 

Amióta ez megváltozott, és egyértelművé vált számomra, hogy nekem sokkal több kell tőle, mint barátság, sok minden történt, amivel számtalanszor bizonyította a barátságát és sokszor elbizonytalanított a szerelmében. Ez a helyzet jelenleg is. Leszögezte, hogy nem fordít nekem hátat, és beszélgetni, barátkozni szeretne (nyilván a közös gyerek sokat nyom a latban), viszont napnál világosabb, hogy párkapcsolatot nem óhajt. Én meg előbb tépném ki saját kezűleg a nyelvem, semhogy megkérjem, térjen jobb belátásra. 
Először is, a női büszkeség eleve kizárja ezt. Tudom, hogy talán nem ez a legmegfelelőbb időszak büszke és sértett nőt játszani, de azt is tudom, hogy ha megalkuszom vele ebben, akkor saját magammal kerülök szembe, ezt pedig most nem engedhetem meg. Most amúgy is túl sok minden labilis körülöttem és bennem ahhoz, hogy ezt még a nyakamba vegyem. 
Ma olvastam egy érdekes cikket Müller Pétertől. Két okból is érdekes volt: először is, évek óta nem olvastam MP-t, mert túl elméletinek találtam, ma mégis valamiért rákattintottam. Másrészt azért, mert olyan volt, mintha megfogalmazta volna a gondolataimat helyettem. Idézem: 
„Mit tegyünk, ha nem szeretnek? Én elmegyek. Nem biztos, hogy ez a jó lépés, de én ezt teszem. Egy olyan légkörben, ahol nem szeretnek, nem bírok élni. Néha, persze, muszáj. 
Van, amikor nem lehet elmenni, maradni kell. Ilyenkor is a kijáratot lesem, de maradok. S igyekszem berendezkedni egy szeretethiányos életre. Mint amikor fogy a levegő és ritkán, keveset lélegzem, és igyekszem olyan helyre húzódni, ahol viszonylag még meleg van és oxigén. Keresem az idegen emberek társaságát, akikből valami kis jóérzés árad, jóindulat és emberség.” 

Az első fele egy az egyben igaz rám, azt hiszem, ez ütközik ki az ex-politikámban is. Ha nem szeretsz, nem maradok. Nem azért, mert nem tudnék, ha muszáj lenne, hanem mert nem akarok. Viszont van az a helyzet, amikor muszáj maradni, mint például most, amikor a Nagylány és a Picike miatt muszáj benne maradni egy olyan emberi kapcsolatban, amiből a nem-szeretés miatt kilépnék, ha tehetném. Hogy lesni fogom-e a kijáratot? Nem tudom, lehet. Mindig figyelem, hogy hol az „exit” felirat. Ettől még nyilván maradnom kell. 
Hogy be tudok-e rendezkedni szeretethiányos életre? Persze. Abban az esetben, ha megtalálom máshol a jót, a meleget. Legyen ez család, barátok, vagy akár egy névtelen fórum is, ahonnan pozitív visszajelzéseket kapok. Lehetnek ezek a gyerekeim is, akiktől megkapom mindazt a szeretet, ami az Embert életben tartja bennem. A Nő viszont ilyenkor hosszabb téli álmot alszik, hibernálja magát. Ez nem a mindennapokban mutatkozik meg a legjobban. Látszólag nő maradok, kisminkelem magam, normálisan öltözöm, fürödni is szoktam, le sem iszom magam. Egyszerűen csak megszűnök csillogni, ragyogni, lebegni. Megszűnök élvezni ezt az állapotot, mert a Nő csak annyira nő, amennyire a Férfi azzá teszi… 

Így aztán a kérdés adott, mivel a férfi kivonult a képből: vissza kell nyúlnom a régi érzéseimhez, és eltemetni a mostaniakat, hogy felül tudjam írni a Lex Ex-et? Ez igen szükségszerűnek tűnik, mivel másként nem fogunk tudni kommunikálni még arról sem, hogy milyen pelenkát vegyünk a gyereknek majd. Vagy éppen ellenkezőleg? Maradjon érvényben a Lex Ex, és szorítkozzak a legszükségesebb megbeszélnivalókra vele most, a többit meg bízzam az időre? 

Igazából mindkettőnek megvan a maga hátulütője. Ha haverkázni kezdek vele, akkor azzal együtt jár, hogy közelebb is engedjem magamhoz, mint amennyire ildomos, főleg, mert érzelmileg nem vagyok elfogulatlan felé (ej, de szépen megfogalmaztam azt a napnál világosabb tényt, hogy ha nem lennék fülig belezúgva még mindig, akkor nem enne a fene most sem… :D ). Ráadásul az, hogy az érzéseim megvannak felé, egy csomó olyan egyéb, járulékos érzelmet szül bennem, amik látszatra erősebbek: dühös vagyok rá, és vérig sértett amiatt, hogy eldobott. És ez csak a Nő bennem. Az Anya is morcos rá, mert mindezt a terhesség közepén vitte véghez. Mondjuk ez a kisebb tényező, mert a gyerekhez való hozzáállásával az Anyát megveszi kilóra, így ezzel nem kell annyira számolnom. Szóval a barátkozáshoz sem kifejezetten szerencsés terep egy aknamező. 

A nem-barátkozás átmenetileg jó megoldásnak tűnhet, hiszen még van 4.5 hónap a gyerek születéséig, így addig jó eséllyel elpárolog a haragom, ha nem beszélek és nem találkozok túl sokat vele. Valamennyit muszáj, a Nagylány miatt, de ha ezt sikerül kettőnktől függetleníteni, akkor még akár jól is kijöhetek ebből az egész káoszból… Miután meg meglesz a baba, kisebb gondom is nagyobb lesz, mint az, hogy haverkázzak-e vele vagy nem. Valószínűleg a lába nyomát is imádni fogom, ha biztosít majd nekem 3 zavartalan órát, amit alvással tölthetek, a szex pedig úgyis lekerülne az aktuális témák közül, mivel a szülés után előbb az orvos, aztán az életösztön tiltja a nemi életet. : ) 

Mindenesetre most hétvégéig el kéne döntenem, hogy melyik utat járjam vele kapcsolatban, mert jön a Nagylányhoz vasárnapozni, aztán hétfőn elkísér ultrahangra. Érdekes hétvége lesz…

Mivel a terhesség – és a szakítás – hatására némiképp felborult a bioritmusom, a hormonháztartásom, valamint az érzelmi stabilitásom, így a szex és az evés után az alvást is feleslegesnek ítéltem az életemben, legalábbis átmenetileg kevéssé foglalkoztat. 

Ma hajnalban ugyanis felkeltem hajnali 3kor, hogy kosármeccset nézzek, elvégre NBA nagydöntő van, és számos okom van virrasztani is, azon kívül persze, hogy vizuálisan kiélvezkedjem magam a nagydarab, izzadt, fekete pasikon, akik közül mostanában az egyiken különösen sokat agyalok, párhuzamot véltem ugyanis felfedezni közte és a Pasi között, innentől kezdve pedig fel voltam piszkálva. Ne köss bele terhes nőbe – tanácsoltam LeBron James-nek valamelyik nap, de úgy nézett rám, ahogy a Pasi szokott, ha gondolatban éppen kettőt teker a nyakamon. Azóta agyalok a párhuzamokon, majd egyszer kifejtem, de most máson szánt az agyam. 

Az ébresztőre rezignáltan reagáltam, kinyomtam a fenébe, kivonszoltam magam a nappaliba, a szemhéjamat felragasztottam cellux-szal a homlokomra és nekiálltam szurkolni – LeBron James ellen, naná. Miközben mind sportértékileg, mind emberileg kezdtem élvezni, amit csinál – eeh, már megint.. francba. Bocs, hiába, odavagyok a kosárlabdáért, ez van. 

Az első negyed végén kornyadoztam kicsit, így elkúsztam a hűtőig. Egyrészt, mert ha kinyitom az ajtaját, világít, és ezt még most sem untam meg, ráadásul még fel is ébreszt a röhögés ezen. (mondtam, hogy nem nőttem még ki a gyerek-szerepkört :D) 
Másrészt tele van kajával és innivalóval. Nem mintha enni akartam volna, nem. Inni annál inkább. Szemeztem egy ideig a Bailey’s-es üveggel, majd fájó sóhajjal kivettem egy tál meggyet, amit a felette lévő polcon találtam. Arra gondoltam, készítek belőle meggylevet, mivel roppantul megkívántam. 

Mivel még sosem állítottam elő meggylevet házilag, így némi küzdelem (és konyhabútor takarítás) után be kellett látnom, hogy nem is ma fogom elkezdeni. Semmi baj, fénykoromban kurva kreatív tudtam lenni, ha kellett. Noha általában fizettek is érte, a legjobb ötleteim saját szórakoztatásomra születtek. Fogalmam sincs honnan, de az ötlet jött most is, nem váratott sokat. Eldöntöttem, hogy meggyes piskótát sütök. Elvégre a konyházás mindig is kikapcsolt. Kosármeccsel karöltve mindez, hajnali 4kor, kihagyhatatlanul csábos programnak tűnt. 

Bekevertem a piskótatésztát, visszaküldtem aludni a Nagylányt, aki fennakadt szemekkel vette tudomásul, hogy az anyja nem normális. Más magyarázatot nem látott arra, hogy miért verek tojásfehérje habot hajnalban, talpig véres hálóingben (igazából meggyleves volt), amikor ő aludna. Véleményét megosztotta velem is, nem vitatkoztam vele, így hagyott alkotni és visszament az ágyába. 
A meccs és a sütikészítés csak részben tudta lefoglalni a gondolataimat. Másik részük szeszélyesen csapongott, azon agyalva, hogy vajon a minapi témámat meg tudnám-e fordítani. Tudok-e annyira cinikus és kritikus lenni magammal és a nőkkel általában, mint amennyire élesen bíráltam a férfinépet? Szép kihívás, szeretem az ilyet, így egy picit szabadon engedtem magamban a gondolatokat, és megvizsgáltam a kérdést más aspektusból. Íme: 

Férfi – Apa – Férj 

A Férfi. – Idáig jutottam, miután leültem a klavihoz, majd hosszasan méláztam. Próbáltam felidézni mindazt, amit ez a szó jelent nekem, mindazt, amit megtestesít, miközben próbáltam nem gondolni arra, aki viszont ezt a szót testesíti meg a számomra. Így kivonultam magamból, és felülemelkedtem gyarló önzőségemen, hogy globálisan szemléljem a férfiak problémáját. 
Hamar rájöttem, hogy problémájuk az van nekik is, nem kevés. Azzal eddig is tisztában voltam, hogy nincs az a pénz, amiért én el tudnék hosszú távon viselni egy nőt, de ebben a hitben ma is sikerült megerősödnöm. Minden tiszteletem a leszbiké, mert egy pasinál csak egy dolog kiborítóbb: egy nő. (Terhes nőről nem beszélünk, mert az kivételt képez minden szabály alól.) 

A Férfi – ha belegondolok, hogy mikor kezdtem pasira vágyni, akkor először Brad Pitt ugrott be, aki kiskamasz korom éjszakáit uralta, Tristan-ként a Szenvedélyek viharából, majd egyre hátrébb és hátrébb kellett lépegetnem az időben. Előbb csak általános iskoláig, ahol Petike szőke fürtjei kápráztattak el, majd még visszább, a szomszéd fiúig (érdekes, ő is szőke volt), akitől kaptam egy elefántos bögrét a 4. szülinapomra. A legszebb bögre volt a világon, amikor 17 évesen véletlenül elejtettem, úgy sirattam, mintha az ifjúságom lett volna oda. 
De még itt sem lehet megállni az időben.. egészen ovis korig kellett nyúlnom, mire megleltem az első emlékemet a férfi-nemről. Konkrétan középső csoportban mentem férjhez, majd nemsokára el is váltam, mert a rohadék megcsalt. Mással homokozott. A francba… lehet, hogy innen ered kóros bizalmatlanságom feléjük? :D 
Azt hiszem, ez az első emlékem arról, hogy pasiztam, de nem tartom kizártnak, hogy regresszív hipnózissal arra is fény derülne, hogy már az újszülött osztályon kokettáltam valami snájdig, kék cumis kis krapekkal. 
Ez két dolgot jelenthet: vagy én vagyok rohadtul laza erkölcsű és egy kurtizán génjeit hordozom, vagy pedig a női nem tényleg arra van kódolva, hogy élete a kezdetektől fogva a férfiak körül forogjon. Mivel nem vagyok – mindig – magam ellensége, így most az első lehetőségtől nagylelkűen eltekintek és marad a másik. 

A lányok kislány koruk óta a Férfit várják, erre készülnek, ez az a szerep, aminek először eleget akarnak tenni. Ők akarnak lenni a hercegnő, akiért eljön a fehér lovas herceg. Ők akarnak Csipkerózsikaként a szerelem csókjára ébredni ezeréves álmukból és ők azok, akik életük legszebb napjaként emlegetik az esküvőt, ami a pasik számára többnyire csak egy szükséges rossz, amin túl kell esniük. 
Természetesen a nőnek már egészen korán kialakulnak az elvárásai a reménybeli férfi felé, amiket át is ültet a kornak megfelelő környezetbe. Aligha tenne maradéktalanul boldoggá ma valakit, ha az udvarlója ténylegesen egy fehér ló hátán érkezne érte, mikor bálba viszi. (mondjuk ez alól is éppen kivétel vagyok, mert szerintem engem ezzel venne meg csak igazán :D). Ellenben a legtöbb nőnek/lánynak félrever a szíve egy dögös motortól, helyes kocsitól. Hogy elvárás lenne? Nem, dehogy az. Nyilván a férfi sem támasztja elvárásként azt, hogy a nő szép és szexi legyen, csak éppen nem árt, ha az. Nagyobbak az esélyek, ugyebár. 

Így hát a kisfiú – amellett, hogy eleve, neveltetése folytán nem a férj szerepre készül, hanem az önálló, független férfiéra – nyugodtan elkezdheti megspórolni a zsebpénzét villogós kisautó helyett pszichoterápiára, mert szüksége lesz rá. 
Korunk ugyanis beleégeti a mai férfiba, hogy a lakás és kocsi megteremtése az ő feladata, a nő pedig a jutalom, amit ezáltal elnyer. Ideális esetben mindezt legyen szíves 30, legkésőbb 35 éves koráig prezentálni, ellenkező esetben felszaporodnak a kínos kérdések. 

Az sem árt, ha a fent említett korig a Férfi kiéli a férfi-szerepet, netán meg is csömörlik tőle. Ennek nincs igazán párhuzamos párja a nőknél, érdekes módon társadalmunk a férfitől szinte elvárja a nagyvilági, hódító, csapongó életvitelt, míg a nő hasonló magatartás esetén azonnal erkölcstelen ribanccá avanzsálódik, és mint ilyen, értéke mélyen csökken a valamirevaló férfinép körében. Szép dolog az egyenjogúság, csak éppen nem létezik. 

Miután a Férfi eleget csatangolt a vadonban, megvívta hódító háborúit, egyéni kalandjait is kipipálta, és még életben van, akkor jöhet a családalapítás. Általában ez az után következik be, hogy betoppan a tűsarkas Nő a férfi életébe, fenekestül felforgatja azt, majd tornádóként továbbáll, a pasi pedig döbbenten ül a romokon, keresi az értelmet az értelmetlen felfordulásban, majd briliáns elmével kikövetkezteti: azért van káosz, mert a nő továbbállt. A káosz pedig nem jó, mert nem komfortos, nem megszokott, ergo: a férfi a nő után lódul és több-kevesebb macera után oltárhoz cipeli, hogy el ne veszítse élete szerelmét. Ekkorra már nagyjából minden nő kiválóan képes a kiszemelt pasit vagy a hasán, vagy a farkán keresztül manipulálni és elérni, amit akar. Uraim. Ha egy nő férjhez akar menni, akkor férjhez fog, ha a fene fenét eszik is. És eléri, hogy térden állva kérjék meg, ahogy az meg van írva. 
Valahol ezt egyébként a pasik tudják is, ezért éri őket tök váratlanul az, ha egy nő a gyűrűt látva kedvesen mosolyog, és annyit mond, „kösz, de nem”. Ez olyan, mintha valaki áthúzta volna a Gyűrűk Ura forgatókönyvét a közepén és az egyik csatában elpusztított volna minden pozitív hőst. Csóró gyűrű nem kell senkinek, nem akarja senki hurcolni. Szívás. 
A férfi ilyenkor először megkönnyebbül, majd összezavarodik és nem érti az egészet. A nő, ha csak taktikázott, finom rávezetést alkalmaz és megkéreti magát újra, néhány hét/hónap múlva. Ha viszont nem taktika volt, akkor nem érti, hogy miért nem örül a párja, hogy elkerüli a rabigát. 

Hm.. érdekes, nem? Nekik rabiga, nekünk életcél? 
Nagyjából igen, mert a két nem neveltetése alapvetően másról szól. A nőé arról, hogy jó feleséggé váljon majd, gyerekeket szüljön a férfinak és gondoskodjon a családról. A férfié arról, hogy vadásszon, harcoljon, gondoskodjon szaporulatról és tartsa el azokat, vagy ha nem, legalább haljon dicső és hősi halált, hogy legyen mivel villogni a szomszédok előtt. A nőt arra nevelik, hogy másért éljen, a férfit arra, hogy magáért. Ez pedig egy életre beleivódik mindkettőbe. 
Azok a sztereotípiák, amiket a mai kor bemutat, mint vonzó vonásokat a nőben (önállóság, függetlenség, talpraesettség, önközpontúság, stb) átmenetileg érdekes tulajdonságok csak. Arra elegendőek, hogy felkeltsék a férfi figyelmét, mert a nő ezektől más, mint a megszokott. De amint megismeri jobban – és a nő átalakul Feleség-üzemmódba, sokszor jóval az esküvő előtt még! - , rájön, hogy tulajdonképpen a Nő függetlensége nem olyan vészes, simán kezelhető. A Férfi lassan felhagy a férfi-státusszal, éppúgy, ahogy a Nő is felhagy a sajátjával. A Férfiből Férj lesz, a Nőből Feleség. A férj már nem hódít, letette a fegyvert, elege is van a folytonos strapából, abból, hogy hajnaltól napnyugtáig bömbölve vitézkedjen. Pihenni akar, nyugalomban lenni, élvezni a biztonságot, amit megteremtett, a javakat, amiket megtermelt, a Nőt, akit meghódított. A probléma csak az, hogy a nő szépen lassan éppúgy megszűnik Nőnek lenni. Ő is nyugalmat akar, szeretné boldoggá tenni élete párját és egy darabig működik is a neveltetés és az évezredes hagyomány, Asszonnyá válik, rendes, otthon melegét őrzővé. A gond ott van, amikor a Nő felébred benne, macskamód nyújtózik egyet, majd felölti a tűsarkút, és rálép a Feleség torkára, több figyelmet követelve magának. Igen, a Nő a Férfit akarja, nem a Férjet. A Férj ezt olybá érzékeli, hogy asszonya az ő ágyéka felett áll a tűsarkúval, jobb esetben mozdulatlan ragadozóként várva, hogy lecsaphasson, súlyosabb esetben ugróiskolázva. 

A Nőben ilyenkor mindaz, ami egykor vonzó, érdekes, csillogó és szexi volt, most ijesztővé, kiábrándítóvá és idegesítővé válik, főleg, ha igényeinek hangot is ad. 
Mert lássuk be, a legtöbb nő sokat beszél, de keveset mond. Elvárjuk, hogy a férfiak találják ki a gondolatainkat, hogy ne kelljen őket emlékeztetni dolgokra, amik számunkra fontosak. Vegyék észre az új frizurát, vagy a legújabb árnyalatú rúzst, ami ajkunkon csillan, miközben legyenek naprakészek abból, hogy mivel okozhatnak örömet. Rémlik, nem? Apró ajándékok, bókok, flörtök, pillantások, amiktől a Nő elkezdi jól érezni magát, és úgy érzi, ezek járnak is neki. A Feleség ekkor már maximum a fennmaradásért küzd, főleg, ha a Férj nem veszi észre időben a jeleket és nem észleli a közelgő cunamit. Márpedig valószínűleg nem észleli, hiszen napnál világosabb, hogy ő pont azért nősült, mert nyugit akart és nem állandó megfelelési kényszert, amit helyette kap. Szegény, szegény pasik. 

Na, mielőtt megszakadna a szívem értük, belekeverem a harmadik szereplőt is a képbe. Íme, az Apa. Érdekes módon ebben a szerepben nem sokat változtak a férfiak az évszázadok alatt. Ez teljesen egyéni beállítottságtól függő szerepkör. Akiben kódolva van a „jó apaság”, az 300 éve is jó apja volt a gyerekeinek és ma is az. Akiben ez nincs meg, annak mindegy, hogy mikor született volna, nem változik a helyzet. 
A rossz apákról most nem akarok sok szót ejteni, egyrészt, mert szomorú téma és az ilyeneket most kerülnöm kell a GYD miatt, másrészt, mert nem is olyan érdekes. 
A Jó Apa ugyanis az a szerep, amivel a Nő lekenyerezhető. Az a Nő, aki Anya is. Tekintettel arra, hogy a Nőnél csak egyetlen dolog erősebb, az pedig az Anya, így őt kell megnyerni. Ha a Férfi elvérzik ebben a csatában, a Férj pedig eleve esélytelen, úgyhogy jobb, ha bele sem kezd, akkor marad a Jó Apa. 
Az Anya ugyanis soha nem fog a Jó Apa ellen fordulni, soha nem fogja szabadon engedni a Nőt magában, hogy az átharapja a férfi torkát. A Jó Apa éppúgy szent és sérthetetlen az Anya szemében, mint saját gyereke. 

Ideális esetben persze, ez a három fő szerepkör a férfiaknál is megfér egymás mellett és több-kevesebb egyensúlyozással kordában tartható az Egyén. Legalábbis ideig-óráig, aztán, ahogy a nőnél, úgy itt is felborul az egyensúly és valamelyik szerep hangsúlyosabbá válik. Attól függően, hogy a férfi mennyire önmarcangoló alkat (általában sokkal kevésbé, mint a nők), és mennyire képes önmagát és a saját gyarlóságait elfogadni (általában sokkal jobban, mint a nők..), kerül ellentmondásba saját magával és a szerepeivel. Vagy éppen nem. 
Minden bizonnyal, ahogy létezik valahol egy olyan tökéletes nő, aki egyszerre hozza a 10/10 pontot az összes feladatkörében, úgy nyilván léteznie kell egy ilyen férfinak is, aki sikeres a munkában, jól keres, ezáltal képes a családjának biztonságot teremteni, mindezt napi 8 órában. A fennmaradó időt töltse a családjával, játsszon a padlón a gyerekekkel, lepje meg nejét saját készítésű vacsorával, közben figyelmesen beszélgessen vele, ne feledkezzen meg szülinapokról, évfordulókról, szülői értekezletekről. Lehetőleg emellett minimum egyféle sportban jeleskedjen, valamint hasa legyen kockásabb, mint egy tábla Milka csoki. Ápoltsága és mindig illatos mivolta oly evidens, hogy szóvá sem teszem, a szennyes zoknikat tegye a szennyes tartóba, használt tányért a mosogatóba. Természetesen legyen képes szót érteni olykor kissé hisztisebb asszonyával, segítsen fenntartani a nőben az egyensúlyt, kedvelje az anyósát, ápoljon kiterjedt baráti kört és hűsége asszonyához legyen megkérdőjelezhetetlen. 

Az alapvető különbségek egyike a két nemnél az, hogy míg a férfi relative könnyen köt kompromisszumot ebben és beéri 7-8/10-es pontszámmal is a nőtől, addig a nő általában köti az ebet a karóhoz, elégedetlen és mindig többet, jobbat akar. Nem mást, hanem tökéletesebb verziót abból, akivel van. Ez pedig állandó nyomás a férfin, amitől kétféleképpen tud szabadulni: vagy nem vesz róla tudomást, vagy kitör belőle. Ha nem vesz róla tudomást, akkor kockázatos döntést hoz. A Nő ugyanis ritkán adja fel, általában megpróbálja minden eszközzel elérni, amit akar, így változatos eszköztára minden elemét kész bevetni. Ezt többnyire a férfi is tudja, ezért egy ideig talán látszatmegoldásokkal él, vagy elege lesz és kitör. Ugyanis ahogy a Nő egy része sem uralható senki által soha, és nem lesz birtokba vehető sem, úgy a Férfi is megtartja ezt a részét. 
Az igazi Férfi, a Nagyvad, akire az igazi Nő vadászik, nem idomítható, csak szelídíthető, és nem tűri a pórázt, sem a rövidet, sem a hosszút. Kitör, ha meg akarják kötni, és ha úgy érzi, nem kapja meg, amit akar. 
Kitör, ahogy a Pasi is kitört mellőlem, amikor úgy érezte, hogy amit várok tőle, az túl sok neki és irányítani akarom. És mivel ő is egy Nagyvad, bizony azon kívül, hogy ilyenkor az ember hátralép, nem sok mindent lehet tenni. Legalábbis az én kezem meg van kötve, saját magam kötöttem gúzsba, és kioldani képtelenség. 
A Nagyvad nálam áldozatkészebb és alkalmazkodóbb Nő mellett tud igazán boldog lenni, számára kell az irányítás, a dominancia, az, hogy véleménye döntő legyen, a nő pedig támogassa, álljon mellette, legyen gyengébb nála de tudjon erősebb is lenni, ha arra van szükség. Az ilyen Férfi egy életre szóló kaland annak, aki tud vele bánni, és aki alkalmas erre a feladatra. Úgy tűnik, ez nem én voltam, vagy legalábbis most nem csináltam elég jól. 

Ha valakit érdekel, kisült a meggyes piskóta, egész finomnak is néz ki. A meccsből még van hátra egy kicsi, Lebron James-ről meg majd máskor kifejtem a véleményem. :)

Azt mondják, a világot egy vékony pókhálófonál tartja csak egyensúlyban, amit az Istenek saját szórakoztatásukra sodortak nyálból és könnyekből. Bájos hasonlat. 

Mostanában nagyon ráérek, mert a doki nem tágít és továbbra is veszélyeztetettnek ítéli meg a terhességemet, ami által napi 6-8 óra ágyfogságra ítélne.. LOL, múltkor is alig bírtam ki röhögés nélkül ezt a halál komoly utasítást.. 6-8 óra a szokásos alváson kívül ágyban??? Max szexmaraton esetén menne, de az meg se nem kímélő, se nem aktuális, lévén, hogy a Pasi sehol, más meg nem hoz lázba. 
Szóval marad az, hogy jó esetben napi 2-3 órát fekszem, rosszabb esetben meg nem és bízom a pókfonálban, ami ha képes a világot is egyensúlyban tartani, akkor egy olyan bagatell dolog, mint a terhesség óvása, meg sem kottyanhat neki.. 

Ilyen kivételes fekvős alkalmakkor tévézni szoktam, ami abból áll, hogy bekapcsolom valamelyik monoton, nyugodt hangon beszélő csatornát és onnantól kezdve nem figyelek rá, hanem hagyom a gondolataimat csapongani. Ilyenkor szoktam eldönteni, hogy másnap rózsaszínre kellene festeni a hajamat, vagy éppen azon agyalni, hogy miért is olyan átkozottul nehéz egyensúlyt tartani magunk körül. Vagy csak nekem akad ez a falat folyton a torkomon? 

Számtalan szerep van, amit az életem során betöltöttem, és ahogy jön egy újabb, nem veszik el a régi, csak átalakul és sok esetben elő-előtör, megpróbálva felülírni új funkciókat és feladatokat, ezzel totálisan kiborítva engem és ezáltal a környezetemet is. 
Belemászok egy igen triviálisba, csak a példa kedvéért: 

Először is az ember Gyereknek születik, ezt a szerepet éli-játssza 15-16 évig, amíg el nem kezd átváltozni Felnőtté. A folyamat évekig tart, és teljesen sosem lesz az ember sem egyik, sem másik. Nálam legalábbis nem megy. Gyerekként úgy éreztem, hogy sokszor túl sokat várnak tőlem, túl hamar kezdenek felnőttként kezelni. Felnőttként pedig számtalanszor éreztem azt, hogy noha vezethetek, szavazati jogom is van, mégis „gyereknek kuss a neve” sok dologban. Talán több szülő-gyerek beszélgetéssel ezek az anomáliák feloldhatók lettek volna, de ahogy már említettem korábban, a családunkban nem igazán dívott sem az őszinte, nyílt, megértő és támogató beszélgetés, sem a szándék- és érdekmentes kommunikáció. Mostanra jutottam el odáig, hogy nagyjából (de messze nem tökéletesen!) kezelem ezt a helyzetet és el tudok szakadni olyan sztereotípiáktól, hogy mi mindennel tartozik a gyerek a szülőnek, stb. 
Ennek ellenére most a Nagylánnyal újraélem a saját gyerekkoromat ismét, és próbálom őt nem beskatulyázni egyetlen szerepbe sem, mindezt úgy, hogy egyértelműek legyenek a határok, amik rá, Gyerekre és rám, Felnőttre vonatkoznak. Természetesen ez igen ritkán sikerül. :) 

Ennél az előbbinél jóval komplikáltabb, és momentán leginkább foglalkoztató kérdés a Nő- Anya - Feleség témakör. Hehe, vicces ezt leírni, mert ha egyetlen szóban szeretném összefoglalni a véleményemet a házasságról házasulandóknak, az ez lenne: NE! 
Sosem voltam és nem is leszek feleség, hacsak valami idióta ki nem várja, amíg jegyben nem járok Mr. Alzheimer-rel majd és le nem csap a kezéről. 
Ennek ellenére a két szerep megosztó és éppúgy vonatkozik pecsét nélküli párkapcsolatban élőkre, mint a pecsétesekre. 
Mert mit csinál a nő? Tündököl, csábít, nevet, a haját matatja, felhőkön ücsörög lábat lógatva és szabadon élvezi az életet. Persze eközben idegbajt kap a pasiktól, hol attól, hogy a kiszemelt nem óhajtja őt, hol attól, hogy túl rámenős, stb. Azt hiszem, a nő szerepét sokféleképpen körbe lehetne írni, definiálni, és nyilván mást jelentett 200 éve, mint most, de mivel önző módon engem most a saját korom érdekel, így nem nyúlok vissza Éváig. A Nő ma attól nő, hogy élvezi a nőiességét, annak minden előnyét. A hátrányait meg igyekszik áthidalni. 
Hogy nő vagyok-e? Persze. Hogy NŐ vagyok-e, csupa nagybetűvel? Már nem és ez nem tetszik. Nem tetszik, mert betüremkedett egy-két másik szerep az életembe, amik megzavarják a gondtalan Nő-szerepet. 

Itt van mindjárt az Anya. Az Anya, akár milf, akár nem, nem csábítgat pasikat a játszótéren, de még a saját pasiját sem, mert a lebüfizett hálóing és a falra kent répapüré takarítása se nem erogénes, se nem szexis dolog, nem beszélve a kialvatlanságról és főleg - a megváltozott küldetéstudatról.

A Nő élvezi és éli a világot, míg az Anya működteti azt. Kérdezd meg, mi a különbség cirkuszba járni vagy cirkuszban dolgozni. A bohóc nem mosolyog, még ha azt is látod, hanem befelé sír. Na ezt teszi az Anya is. Mondom ezt úgy, hogy imádok anyának lenni, imádom a gyerekemet, és soha, semmiért nem adnám oda ezt az édes szolgaságot, mert egyszerűen nem tudnék létezni nélküle. Ettől még érzem, hogy lemondásokkal jár, érzem, hogy hogyan alkuszik meg a bennem lévő Nő előbb apró, majd mind nagyobb dolgokban. Először csak abban, hogy megelégszik heti egyszeri lábborotválással is, majd abban, hogy esti mozi, randi és erotikus célú hempergés helyett az ágyról a kispárnára és 3 óra összefüggő alvásra asszociál. Később abban, hogy természetessé válik, hogy kifelé erősnek kell látszani és biztos alapnak, miközben befelé korántsem olyan biztos ez az egész helyzet, és a Nő elbizonytalanodik, kérdez, frusztrál, nem ért és dühöng, az Anya azonban elnyomja, mert már régen erősebb nála. 

Hogy hol ezzel a probléma? Ott, ha FÉRFI is van a dologban. Nem tucatférfi, mert azzal nincs gond, nem tényező, egy Anyát nem tud megzavarni egy átlagos pasi. Legyen annak bármilyen kockahasa, egy Anyának előbb jut eszébe róla egy 9 elemes puzzle, mint az, hogy közelről szemlélje az izomkötegek táncát, mondjuk aközben, hogy meglovagolja a gazdájukat. Az Anya agya átalakul és teljesen immunis lesz a férfiakra. Nem úgy a FÉRFIra, aki ideális esetben gyermeke apja. Kevésbé ideális esetben meg csak úgy egymásba botlottak, gyerek előtt-után-közben, amikor éppen sikerült (mint mi, habár nálunk még ez sem ennyire egyértelmű). És az Anyában felébred a Nő, aki döbbenten, rémülten és szájtátva bámul a tükörképére. Az Anya és a Nő ugyanis egyazon testen és agyon osztozik, ami máris bőven sok lenne, de ezzel még nincs vége, mindjárt kitérek a többi szereplőre is. 

A Nő és az Anya azon felszínes vitáit, melyeket az összefogott haj praktikusságáról vívnak a dögös, szemkápráztató loknik szépségével szemben, össze sem lehet hasonlítani azzal, amikor mindebbe a játékba bekapcsolódik a Feleség is, vagyis a Férfi társa. 
A Feleség egyébként a Nő továbbfejlesztett változata lenne, de sajnos ez nem egészen így működik, a kettő ismét meghasonlik, alighanem a Nő összeférhetetlensége miatt. Erre egyébként a történelemben számtalan kiváló példa fellelhető: a Nő nem tűr riválisokat. Az Anyát még csak-csak elviseli, kisebb idegösszeomlásokat és némi hullámzó kedélyállapotot okozva, hiszen a Nő érzelemgazdag és érzékeny, így éppúgy kötődik a gyerekeihez, ezért elnéző az Anyával szemben és viszonylag ritkán nyírogatja. 
Nem úgy a Feleséget. A Feleség az a személy, aki a Nőből lett, miután a Férfi szerelemre lobbant iránta, majd magához láncolta (tetszés szerint ez lehet esküvő, érzelmi kavalkád, hormontúltengés, bankkártya- vagy orgazmusfüggőség, stb, bármi, ami a Nő eszét elvenni képes). A Nő hosszú szempillákat rebegtetve, magas tűsarkon egyensúlyozva, ártatlan titokzatossággal elcsavarta a Férfi fejét, aki asszonyává tette. És máris kész a totális, irreverzibilis, non-operábilis probléma: A Nő feladta a függetlenségét azért, hogy a Férfi mellett kiteljesedjen. Aham. Állati jól hangzik. És miben teljesedik ki? 

Megtalálta erősebb felét? – Meg. Aki ezután a saját gyengeségére emlékezteti. Öngól, cicamica. 

Biztonságban van, hiszen a Férfi vadászik, lándzsával hadonászva megóvja, ami az övé? – Hát hogyne. A férfi reggeltől estig vadászik és már nem tépdes vadvirágokat szerelme után sóvárogva. A dicső harcos képe már a múltté, és az izzadó hónalj is veszít a férfias vonzerejéből, ha a hozzá tartozó hím mindösszes kérdése az egész napos vadászat után az, hogy mi a vacsora… Ráadásul a korábban oly nagy kitüntetésként számon tartott szerelmezés is átalakul valami rutinszerű gyönyörhajszolássá, ami után a férfi beszélgetés és romantikus cirógatás helyett a fal fele fordul és már horkol is. Örüljön a nő, ezt akarta. A férfi a nőé, a nő a férfié. Ha lázadozik is ez ellen a Nő, ideig-óráig még önmagát is elhallgattatja a jól bevált klisékkel, miszerint a lángoló tűz helyett mennyivel jobb a csendesen izzó parázs. Jah. Ha az ember fóliában sült krumplit készít a tábortűznél. De a hitvesi ágy szép lassan pernyévé lesz a langyos hamu miatt. A férfi pedig birtokának tekinti a nőt, miként az egykor kívánta. Birtokának, ahogy a tévét, kocsit, cserepes növényt. Ám míg a kocsi és a tévé vajmi kevés energiabefektetéssel is kiválóan működik, a növényt és a Nőt locsolgatni kell, tápoldatozni, olykor átültetni, jobb és új földet biztosítani neki, ha azt akarja az ember, hogy virágozzon. Namármost. Egyetlen olyan férfi ismerősöm sincs, aki saját szobanövényt tartana, nemhogy gondozná azt évek óta. No comment. 

Megvan az anyagi biztonság, jó partit fogott a Nő? – Ha az ösztöneit követte, akkor vagy egy erős hímet vagy egy sikereset választott párjául, lehet gratulálni. Erről szól a létfenntartás. Ha ez az ösztön kevéssé erős benne, akkor viszont a férfi egészen biztosan átkozottul jól néz ki, vagy kivételes tehetség az ágyban. Nekünk nőknek tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy mi miatt esünk bele a kiválasztott egyedbe. A rózsaszín köd jön, lát és letarol. A hőn áhított biztonságérzet pedig magával hozza az alaptézist, amit a férfi követ: amit megveszek, az az enyém. Viszlát, független, önálló Nő. Helyette itt a kiszolgáltatott és bármikor megalázható asszonyállat, aki eladta magát – árfolyamtól függően – egy szép kocsiért, medencés házért, nyaralásért, vagy éppen néhány brillért, fukszért, bizsuért, ki mire tartja magát. A Férfi pedig elégedetten hátradőlve sörözik a haverokkal és röhög a tézisen, miszerint minden nő kurva, de soha nem fogja azt mondani, hogy „Nem, nem mind, mert például anyukám, meg az asszony kivételek, ők aztán olyan, de olyan mások, hogy ihaj.” 

Boldoggá teszi a Férfit? – Persze. Ideig-óráig, amíg a Férfi is azt kapja, amit akar. A gond ott van, hogy a Férfi a Nőt akarja, akibe belezúgott. A Nő közben viszont Anya és/vagy Feleség lett. Már nem az, aki volt, és ez konfliktusokat szül. A férfiak tapasztalataim szerint elég egyszerűen működnek: Amit megszoktak, az jó. Ami új és kiszámíthatatlan, az nem jó. A Nő, amikor önmagával és saját többi szerepével küzd önnön fennmaradásáért, ádázabb ellenség, mint amit bármely Férfi kívánni merne magának. Tehát? Tehát a Férfi kitér a fúriaként viselkedő Nő útjából, de nem a Nőt bünteti, hanem az Anyát és a Feleséget, hiszen ők vannak kéznél. 
Azt veti az Anya szemére, hogy a gyereke fontosabb neki, mint a Férfi. Haha, micsoda meglepetés. Persze, hogy fontosabb. Az Anya ölne is a gyerekéért, szükség szerint a Férfit is. 
A Feleség azt kapja, hogy nem elég odaadó, megértő, nem elég alkalmazkodó és támogató. Ó dehogynem. A Feleség nem változott, pont ugyanannyira odavan a Férfiért, mint eddig és ugyanannyira megértő is, már amikor a Nő leszáll a tűsarkos lábával a torkáról és levegőhöz juttatja. Ez azonban egy idő után viszonylag ritkán esik meg. 

A Nő ugyanis ugyanazt akarja, mint ami egykor az övé volt: a Férfi teljes figyelmét, odaadását, rajongását. Ettől Nő, ekkor élheti meg a saját nőiességét, és ezért kell neki FÉRFI hozzá, mert ha a férfi csak kisbetűs férfi, akkor a nő sem válik nagybetűs NŐvé, hanem megmarad tucatbigének. Egymást lángra csak két, hasonlóan erős fél lobbanthatja, de ez a tűz az, ami általában ki is oltja a közös harmóniát. A tűz és a víz együtt sziszegő gőzfelhőként végzi, a jég és a forróság langyos pocsolyává silányul együtt. Optimális esetben a kettő kiegészítené egymást, de optimális esetek maximum két szereplő esetén lennének, nem olyan drámákban, amikké egy párkapcsolat alakul. 

A Nő, az Anya, a Feleség mellett még nem említettük azokat a ritkábban előtörő, de éppoly hangsúlyosan meglévő kisebb szerepeket, amiket a Nő, mint Egyén akar megélni. Bizony, horrible dictu, a Nőnek van más vágya is a Férfin túl, amitől a nagybetűs Férfi sem igazán tud mit kezdeni, hacsak nem hasonlóan elhivatott és elvarázsolt valami iránt, ez azonban már-már olyan, mint a lottóötös. Bajos kifogni. 

Korunk számtalan kiváló sztereotípiát aggatott a mai Nő nyakába, aminek könnyedén mosolyogva illene megfelelni: legyen egyszerre csodaszép és szexi minden nap, mosolygós, megértő, kedves, vicces, érzékeny, de ugyanakkor erős, támogató. Nyújtson biztos háttért a Férfinek, de közben legyen önálló is, mind anyagilag, mind érzelmileg. Valósítsa meg önmagát, mindezt természetesen 2-3 gyerek mellett, akiknek legyen odaadó és önfeláldozó anyja, miközben ha lehet, edzzen rendszeresen, éljen kulturális életet élete párjával, legyen egy szexistennő az ágyban és naprakész a munkájában. Ha ez megvan, már csak a mindennapokat kell talpig mosolyban és kiskosztümben átvészelnie, másokért élve, miközben saját magával totális harmóniában van. 
Ez itt korunk nőjének receptje. Tegye fel a kezét, aki ismer ilyet. 
Szerintem ez olyan, mint a lochnessi szörny. Mindenki beszél róla, tudja, hogy hogy néz ki, milyen is valójában, de még senki nem látta. Korunk asszonya a tökéletesség mintaképe. Ha nem született ilyennek, akkor tegyen róla, hogy azzá váljon. Világosodjon meg, legyen szerelmes, élvezze a gyereknevelést, járjon ura kedvében és mindezt természetesen kísérje sok-sok kommunikációval, lehetőleg másokra fókuszálva. 
Ha ez mégsem menne magától, az gáz. Szégyellje össze magát és oldja meg a problémáit, ne zargassa szegény, dolgozó, robotoló urát holmi nevetséges luxushisztikkel, van annak elég baja, a macsóság is kurva fárasztó ám, korunk Férfija sem ér rá naphosszat lelkizni. 

Hogy bennem melyik szerep van meg? Szerintem mind, és akkor még nem említettem azt, hogy ezek is osztódnak, pl az Anyából is van Jó és van Türelmetlen, és ezek is nyírják egymást. A Nő is néha egy Szende Szűz, aki a lelkének harmóniáját és az egyensúlyt keresi, máskor egy Kurva, aki a Férfiben a hímet akarja, aki leigázza az ágyban, de ugyanakkor fel is emeli. A Feleség is tud Odaadó és Önző is lenni, gondolatai aszerint változnak, hogy a Nő mennyire uralkodik. 

Ja, és van a Gazdatest. Ez vagyok én. Van nevem, személyi számom, adószámom, email címem, ujjlenyomatom, ezer módon beazonosítható vagyok. Mégis, ki mondja meg ezekből, ki vagyok, melyik vagyok, mikor melyik hangja erősebb a fejemben? Ki mondja meg, hogy mindezek egyensúlyban tartásához mi kell, hogyan kell jól csinálni? Melyik ujjamba harapjak, és van-e olyan, ami szent és sérthetetlen? Meddig jó egy kompromisszum, amit az ember saját magával köt, és mikor jön el az ideje valamelyik szerepet kiiktatni? Egyáltalán, ki lehet? És ha igen, melyiket? Mennyi időre? Ki dönt róla? Ha azt mondom, ÉN, akkor az melyik felem, hiszen egyezségre oly ritkán jutnak? 
Hogyan talál az ember harmóniát, csendet, ha egyfolytában rikácsolnak a fejében? Hogyan működhet az egyensúly, ha azon kívül, hogy saját magammal folyamatosan keresnem kell és dolgoznom azon, hogy fennmaradjon, még mások is bekerülnek a képletbe? Hogyan lehet harmónia egy kapcsolatban, ha az egyénekben sincs? 

Francba, ma is túl sokat agyaltam… Inkább innom kellett volna, legalább egy alkoholmentes tequilát. Vagy a terhességről írni. Na, majd holnap. Már ha ezek után marad még olvasó, aki nem vágta fel az ereit… :)

Naív kis nőként még mindig képesek a pasik újra és újra ámulatba ejteni. Főleg a "sajátom". Igaz, hogy 300km-re van tőlem, de képes a terhességem minden tünetét azonnal produkálni, ráadásul sokkal erőteljesebben, hatványozottabban, mint ahogy az engem kínoz. 

Hányingerem van? Émelygek? - Ő sem adja lejjebb, szenvedő hangon ecseteli, hogy tegnap hányt. És hogy szörnyű volt. És annyira szenved, hogy nagyon. Köszike, bakker. Nem úgy volt, hogy ez az én terhességem? 

Fáj a fejem? - Neki sokkal jobban. Hasogat, lüktet, szaggat, amit akarsz. Ne is beszéljek hangosan (sic!), mert nem tudja elviselni. Le is kell dőlnie, mert rögtön belehal. De nem vesz be gyógyszert, erre nem. Mert ő egy híró. Az eszem megáll. 

Érzem a fogamat néha zsibbadni? -- Neki súlyosan begyulladt az egyik foga azonnal, másnapra. Egyben a bölcsességfoga is nőni kezdett, valamint szerinte ciszta is lehet vmelyik foggyökerén. Úgyhogy én megint inkább befogom, mert ég a pofám, hogy egy kis fogzsibbaddást szóvá tegyek, amikor ő szegény meg majd kinyiffan a szenvedéstől. Egyébként ilyenkor rohadtul utálom ám. :)) 
Meg is koronázta ezt a fogfájós műsort, annyi fájdalomcsillapítót vett be rettenetes kínjaira, hogy full bedagadt tőle a torka, gyakorlatilag gyógyszermérgezést kapott. Én mindeközben? Vettem egy levél algopyrint és bűntudatosan nézegettem, bevenni végül nem vettem be egyet sem. De nem érdekes, az a lényeg, hogy most már jobb a foga. Az enyém szóba sem került azóta. 

Éhes vagyok? -- Nem annyira, mint ő! Meg tudna enni egy lovat! És elmeséli, hogy mit evett aznap. Köszike. Ez nagyon kellett. Megöllek. 

Nem tudok rendesen pihenni, mert hülyeségeket álmodok? -- Bagatell. Ő nem is alszik, annyira kimerült a sok melótól. Vagy a fogfájástól. Vagy az éhségtől. A franc se tudja már. Nem tudom követni. 

Tartok tőle, hogy a hasnövekedést is leplacebózza, de akkor kiborítom a bilit és lezavarom az edzőterembe, az tuti. Kockahasat akarok. Mármint rajta. :)) 

A szülés idejére nem tudom még, hogy őt miféle bántalmak fogják kínozni. Lehet, hogy begyullad a prosztatája, vagy odacsípi a f*rkát a cipzárral, passz. Az ötlettár kifogyhatatlan. És ha szóvá teszem mindezt? Ártatlan szemekkel néz, azt sem tudja, miről beszélek. Merthogy nála ez mind véletlen (ösztönös), és nem szándékos. Sőt. Szégyelljem magam, hogy azt feltételem, amit. 

Azért annyira még nem szégyellem. :)