Ismerős mondat? Szerintem nincs nő, aki ne mondta volna legalább egyszer és ne hallotta volna viszont. Mondani könnyű, hallani kevésbé. 

Őszintén szólva én sosem voltam az a nagy barátkozós fajta. Persze, mindig voltak barátaim, de ezek soha nem a párkapcsolataimból adódó barátságok voltak. A kettő nálam nagyon korán szétvált, és azóta sem találkozott. Egyszerűen nem megy a haverkázás az exekkel. Van egy csomó olyan ismerősöm, akik jó, olykor baráti viszonyt ápolnak az egykori partnereikkel. Ezt mindig olyan fenntartásokkal teli távolságtartással szemlélem, nem igazán tudván hova tenni a dolgot. Valahogy az egész olyan természetellenes. Azzal, akivel jártam, soha nem barátkozni akartam, és az is egyértelmű volt, hogy a szakítás után marad annyi tüske mindkét félben, hogy ne legyen folytatása a dolognak. 

Az első alkalommal úgy 17 éves korom körül hallottam ezt a mondatot, és elsőre megutáltam. Az első barátom mondta ezt kedvesen, azok után, hogy bejelentette, lefeküdt az egyik legjobb barátnőmmel. Valahogy nehezen ment a barátkozás, helyette teljes mellszélességgel utáltam mindkettőt, ami sokkal jobban esett. Azóta sem beszéltünk, és őszintén szólva a mai napig nem vágyom arra, hogy barátkozzak a leselejtezett exekkel. Azokkal meg, akik engem dobtak, főleg nem. Még mit nem.. 

Amikor én mondtam először, az az utolsó alkalom is volt. Még ugyanabban az évben, amikor engem is megörvendeztettek vele, az exem legjobb haverjának mondtam, akit magamba bolondítottam, majd rájöttem, hogy ez mégsem pálya, és dobtam szerencsétlent. Persze nagylelkűen felajánlottam neki a barátságomat, de szerintem a hangsúlyom nem hagyott kétséget benne, hogy látni sem akartam többet az életben, nemhogy haverkodni vele. Jesszus, minek?! Ha barátfelvétel van, az nem a pasiként számításba jöhető srácok közül volt soha, hiszen ez nem is volt szempont. Teljesen más szempontok szerint választottam mindig pasit, mint barátokat. 

Egészen mostanáig. A Pasinál összemosódott ez a két fogalom, talán azért, mert előbb lett a barátom, mint ahogy egymásba bonyolódtunk, és a barátságunk elég sok hullámhegyet és völgyet megélt, többnyire attól függetlenül, hogy éppen együtt voltunk-e vagy nem. A dolog tavaly nyáron fordult meg, amikortól egyértelműen eldöntöttem, hogy nekem ez a férfi kell. Nem barátkozni akarok vele, nem haverság kell, hanem ő: kellett a barátsága, de kellett a szerelme is, és ha választanom kellett volna a kettő közül, akkor a szerelmét választottam volna, nem a barátságát. Ez azért volt változás, mert tavaly nyár előtt pont ellentétes állásponton voltam. Miatta felülírtam volna a Lex Ex-et, vagyis azt a törvényt, hogy nincs haverkázás az exekkel. 

Amióta ez megváltozott, és egyértelművé vált számomra, hogy nekem sokkal több kell tőle, mint barátság, sok minden történt, amivel számtalanszor bizonyította a barátságát és sokszor elbizonytalanított a szerelmében. Ez a helyzet jelenleg is. Leszögezte, hogy nem fordít nekem hátat, és beszélgetni, barátkozni szeretne (nyilván a közös gyerek sokat nyom a latban), viszont napnál világosabb, hogy párkapcsolatot nem óhajt. Én meg előbb tépném ki saját kezűleg a nyelvem, semhogy megkérjem, térjen jobb belátásra. 
Először is, a női büszkeség eleve kizárja ezt. Tudom, hogy talán nem ez a legmegfelelőbb időszak büszke és sértett nőt játszani, de azt is tudom, hogy ha megalkuszom vele ebben, akkor saját magammal kerülök szembe, ezt pedig most nem engedhetem meg. Most amúgy is túl sok minden labilis körülöttem és bennem ahhoz, hogy ezt még a nyakamba vegyem. 
Ma olvastam egy érdekes cikket Müller Pétertől. Két okból is érdekes volt: először is, évek óta nem olvastam MP-t, mert túl elméletinek találtam, ma mégis valamiért rákattintottam. Másrészt azért, mert olyan volt, mintha megfogalmazta volna a gondolataimat helyettem. Idézem: 
„Mit tegyünk, ha nem szeretnek? Én elmegyek. Nem biztos, hogy ez a jó lépés, de én ezt teszem. Egy olyan légkörben, ahol nem szeretnek, nem bírok élni. Néha, persze, muszáj. 
Van, amikor nem lehet elmenni, maradni kell. Ilyenkor is a kijáratot lesem, de maradok. S igyekszem berendezkedni egy szeretethiányos életre. Mint amikor fogy a levegő és ritkán, keveset lélegzem, és igyekszem olyan helyre húzódni, ahol viszonylag még meleg van és oxigén. Keresem az idegen emberek társaságát, akikből valami kis jóérzés árad, jóindulat és emberség.” 

Az első fele egy az egyben igaz rám, azt hiszem, ez ütközik ki az ex-politikámban is. Ha nem szeretsz, nem maradok. Nem azért, mert nem tudnék, ha muszáj lenne, hanem mert nem akarok. Viszont van az a helyzet, amikor muszáj maradni, mint például most, amikor a Nagylány és a Picike miatt muszáj benne maradni egy olyan emberi kapcsolatban, amiből a nem-szeretés miatt kilépnék, ha tehetném. Hogy lesni fogom-e a kijáratot? Nem tudom, lehet. Mindig figyelem, hogy hol az „exit” felirat. Ettől még nyilván maradnom kell. 
Hogy be tudok-e rendezkedni szeretethiányos életre? Persze. Abban az esetben, ha megtalálom máshol a jót, a meleget. Legyen ez család, barátok, vagy akár egy névtelen fórum is, ahonnan pozitív visszajelzéseket kapok. Lehetnek ezek a gyerekeim is, akiktől megkapom mindazt a szeretet, ami az Embert életben tartja bennem. A Nő viszont ilyenkor hosszabb téli álmot alszik, hibernálja magát. Ez nem a mindennapokban mutatkozik meg a legjobban. Látszólag nő maradok, kisminkelem magam, normálisan öltözöm, fürödni is szoktam, le sem iszom magam. Egyszerűen csak megszűnök csillogni, ragyogni, lebegni. Megszűnök élvezni ezt az állapotot, mert a Nő csak annyira nő, amennyire a Férfi azzá teszi… 

Így aztán a kérdés adott, mivel a férfi kivonult a képből: vissza kell nyúlnom a régi érzéseimhez, és eltemetni a mostaniakat, hogy felül tudjam írni a Lex Ex-et? Ez igen szükségszerűnek tűnik, mivel másként nem fogunk tudni kommunikálni még arról sem, hogy milyen pelenkát vegyünk a gyereknek majd. Vagy éppen ellenkezőleg? Maradjon érvényben a Lex Ex, és szorítkozzak a legszükségesebb megbeszélnivalókra vele most, a többit meg bízzam az időre? 

Igazából mindkettőnek megvan a maga hátulütője. Ha haverkázni kezdek vele, akkor azzal együtt jár, hogy közelebb is engedjem magamhoz, mint amennyire ildomos, főleg, mert érzelmileg nem vagyok elfogulatlan felé (ej, de szépen megfogalmaztam azt a napnál világosabb tényt, hogy ha nem lennék fülig belezúgva még mindig, akkor nem enne a fene most sem… :D ). Ráadásul az, hogy az érzéseim megvannak felé, egy csomó olyan egyéb, járulékos érzelmet szül bennem, amik látszatra erősebbek: dühös vagyok rá, és vérig sértett amiatt, hogy eldobott. És ez csak a Nő bennem. Az Anya is morcos rá, mert mindezt a terhesség közepén vitte véghez. Mondjuk ez a kisebb tényező, mert a gyerekhez való hozzáállásával az Anyát megveszi kilóra, így ezzel nem kell annyira számolnom. Szóval a barátkozáshoz sem kifejezetten szerencsés terep egy aknamező. 

A nem-barátkozás átmenetileg jó megoldásnak tűnhet, hiszen még van 4.5 hónap a gyerek születéséig, így addig jó eséllyel elpárolog a haragom, ha nem beszélek és nem találkozok túl sokat vele. Valamennyit muszáj, a Nagylány miatt, de ha ezt sikerül kettőnktől függetleníteni, akkor még akár jól is kijöhetek ebből az egész káoszból… Miután meg meglesz a baba, kisebb gondom is nagyobb lesz, mint az, hogy haverkázzak-e vele vagy nem. Valószínűleg a lába nyomát is imádni fogom, ha biztosít majd nekem 3 zavartalan órát, amit alvással tölthetek, a szex pedig úgyis lekerülne az aktuális témák közül, mivel a szülés után előbb az orvos, aztán az életösztön tiltja a nemi életet. : ) 

Mindenesetre most hétvégéig el kéne döntenem, hogy melyik utat járjam vele kapcsolatban, mert jön a Nagylányhoz vasárnapozni, aztán hétfőn elkísér ultrahangra. Érdekes hétvége lesz…